Nincs egy évtizede, hogy tömegközlekedésen ültem és néztem egy fiatal párt. Boldogok voltak. Nem értettem. Végignéztem rajtuk és úgy semmi exrát nem láttam. Nem voltak drága ruháik, egyszerűek voltak. A lányon sem műköröm, sem pilla, látszott rajta, hogy fodrászhoz sem jár. Most ez erős, de így gondoltam és ítélkeztem. Tényleg itt tartottam. Annyira nem ismertem az élet tartalmát, hogy mi fontos és mi nem, a külsőségeket kerestem és a felszínen éltem.
Még is volt valami, ami nem hagyott nyugodni, volt valamijük, ami nekem nem. Boldogok voltak tele értékekkel. Szerették egymást, volt a kapcsolatukban tartalom, őszinteség, önzetlenség. Olyan igazi volt az egész. Kérdeztem magamtól, ők miért lehetnek boldogok és én miért nem? Hisz azt hittem meg van mindenem. Elkezdtem közben figyelni magam és megváltoztattam a gondolataimat. Irigység helyett inspirált, amit láttam. Megmutatták nekem, hogy mennyire nem tudom mi is az élet. Nem értékelem azt amim van és kívülről várom a boldogságot. Az irigységgel, inkább elzárom azt ,amiben nekem is lehetne részem. Reményt adtak nekem, hitet. Túlbonyolítottam a boldogságot. Ugyanolyan esélyem volt rá. Az én választásom, hogyan szeretnék élni.
Ez a példa, meghatározza az életem és gondolkodásmódom. Azóta nem sajnálom az emberektől azt, amit elértek, motiválnak. Felnézek a sikeres emberekre, tisztelem őket, inspirálnak. Imádom a barátaim nyaralós képeit, amiken látom, hogyan járják be a világot. A csajokat akiknek több gyermek van és megy nekik, mikor nekem néha egy gyermekkel is feladat. A kapcsolataimat, akik jól élnek és úgy tűnik, hogy nekik minden olyan “könnyű”. Akiknek harmónia van az életében, egészségesek és hogy valamit tényleg jól csinálnak, mert haladnak.
Ezek a kapcsolataim és embertársaim a legnagyobb tanítóim, mert tanulok tőlük, motiválnak és megkérdezem, hogyan csinálják?! Igazából tényleg rajtam áll, hogy sajnálom az emberektől, azt amijük van, vagy teszek érte, hogy az életem tartalmasabb legyen, illetve elérjem azt ami számomra fontos.
Szeretettel,
Noya