Találkoztam egy írással, hogy legyen-e bölcsis a gyerek vagy sem? Elgondolkodtató, és hasonló szemléleten vagyunk. Közösségi portálokon beszúrtam hozzászólásban a forrást, akit érdekel. A lényeg, hogy megindított.
Még a szülés előtt rájöttem, hogy az „okos tanácsokat”, a „gyereknevelési tippeket” ne mástól várjam, tanuljak meg szűrni, és van, amit jobb kint hagyni. Számomra az volt a legnagyobb segítség, amikor megosztották a tapasztalataikat, de hozzátették: minden eset más, és nálunk lehet, hogy nem ez fog működni, de ezt tudni fogom.
Azt, hogy nekem és a gyerekemnek mire van szüksége, senki nem tudja jobban nálam.
Hogy egy anya bölcsődébe adja-e a gyerekét vagy sem, ahhoz sincs közöm.
Ahogy nem szólok bele abba, más hogyan csinálja, én sem tűröm az ítélkezést.
Összességében itt nem az a kérdés, hogy bölcsi vagy nem bölcsi. Hanem, hogy sok esetben miért érzem a gyerekkel kapcsolatban azt, amit?!
Miért élem meg tehernek a gyerekem és az anyaságot?
Miért vagyok dühös, türelmetlen, frusztrált? Miért őt okolom, hibáztatom?
Vagy épp miért nem kedvelem, ha nem azt teszi, ami nekem tetszik?
Miért akarom, hogy boldoggá tegyen, és legfőképp miért is tőle várom ezt?!
Ideje végre magamba néznem. Ő nem azért van itt, hogy beteljesítse, amit én kihagytam az életemből, hogy az enyémet élje, vagy betöltse azt, amiben kudarcot vallottam.
Lehet véleménye, hangja, elmondhatja, ami nem tetszik neki, akkor is, ha még beszélni sem tud. Lehetnek saját céljai, gondolatai, akkor is, ha nem egyeznek az enyémmel. Nem azért jött, hogy birtokoljam, korlátozzam és kontrolláljam az életét. Hanem, hogy kísérjem, támogassam, mellette legyek, és ne ellene.
Tapasztalatból mondom: hatalmas hiba a gyereket tenni felelőssé, bűnbakká a saját életem nyomorúsága miatt.
Mai napig, ha hangot adok annak, ami bennem van, ha őszinte vagyok, és hallatni szeretném a szavam, ha kimondom az érzéseimet, a saját igazságom, vagy többről és mélyebben szeretnék beszélgetni, még mindig én vagyok, aki bánt, aki a családot maga ellen fordítja, aki mindenkitől eltávolodik, aki hibáztat, aki tönkreteszi, aki megkeseríti az életét.
Elfogadtam már a bűnbak szerepet is, hogy ez lehet, rajtam marad az életemben. Pont emiatt sokáig én is így éltem az életem. Mutogattam mindenkire és mindenre. De tudjátok, amíg ez volt az irányom, sosem voltam igazán boldog, és mindig mástól vártam a megváltást. Van, hogy most is belecsúszok.
Pedig nem jön senki, hogy „hé, itt vagyok, mától minden más lesz, és itt az új világ, az aranykor, stb.”
A megváltója önmagamnak én vagyok.
És amikor idegesítenek az otthoni dolgok, ha zavar a gyermekem, ha nem tetszik a viselkedése, amikor szétcsúszik körülöttem minden, amikor változás változás hátán, problémák, nehézségek, gyász, párkapcsolati kihívások, és hosszasan írhatnám, hogy mi folyik jelenleg az életemben, és ezzel nem vagyok egyedül.
Viszont! Ha részt veszünk a saját életünkben, és elkezdjük látni azt, hogy valóban mi történik körülöttünk, ha van tudatos jelenlét – függetlenül attól, hogy spirizek vagy nem -, igazából csak „itt kell lennem”, jelen a napomban, akkor rájövök, hogy nem a gyerekemre kell mutogatnom, hanem magamnak feltennem a kérdéseket.
Mi fáj nekem annyira, miért ilyen savanyú az életem, és miért vagyok boldogtalan?
Mit nem tudtam megdolgozni? Mit nem kaptam meg gyerekkoromban, ami a saját hiányom?
Ezek az én nehézségeim – csak rajta vezetem le. Amit mellesleg nem érdemel meg. Amit én nem tudok, vagy nem tudtam betölteni, azt ő sem tudja helyettem.
De abban biztos vagyok: ezzel egy életre szóló terhet tehetek rá.
A kontrollal, a megfojtással, azzal, hogy megtanítom bólogatni, megfelelni, betuszkolni egy „jó kisfiú” szerepbe, előbb-utóbb, amint ott tart, menekvésre kényszerítem, és nem értem majd, mi történik, hisz én mindent megtettem?!
Valóban mindent?!
Vagy csak kedvem, kéjem szerint neveltem a gyerekem, hogy ő engem boldoggá tegyen, pótolja azt az űrt, amit én nem tudtam, és ha nem azt teszi, ami nekem jó, akkor már rögtön az ellenségem, és ő az, aki tönkretett, és visszavonom a szeretetem. Mert feltételekhez kötöm.
Pedig a legnagyobb ellenségünk tudjátok ki?
Saját magunk.
És az a gyerek mennyivel feljebb van nálunk?!
Mert az ő szeretete még tiszta, még igazi, független attól, hogy anyának rossz napja van, vagy sem.
Olyan sokszor ejtjük ki ezt a szót a szánkon, hogy feltétel nélküli szeretet. Tudjuk egyáltalán, mit jelent?
Mert ők tudják, csak idővel megtanítják nekik, hogyan felejtsék el.