Az elmúlt években sok-sok kérdést tettem fel magamnak, többek között azt is, hogy mit csinálnék szívesen, ami ad, ami tölt, amiért ha nem egy anyagi világban élnék, fizetést sem várnék? Amit szívből szeretek, és amivel adhatok?
Amikor tanultam a coachingot, évekkel előtte a masszázst, amikor gyakoroltam és elsajátítottam, mielőtt alkalmaztam, az mind önszorgalom volt. Sok-sok óra, visszamenőleg kemény év, mert nyilván ötvöztem másfajta tapasztalatokkal, önmunkába fektetett energiával. Nem kértem érte pénzt, nem vártam érte semmit, sem köszönetet, sem csokit. Volt, aki visszaadott, ahogy tudott, volt benne barter, amivel inkább nekem segítettek. De volt olyan is, hogy visszajelzést kaptam, hogy ne csináljam ezt, mindenkinek ingyen, mert az energetikai áramlás, stb. De ezt tényleg úgy fogtam fel, hogy a saját fejlődésemért is teszem.
Közben mégis volt, amit viszont vártam, hogy tanuljak. Ők adtak nekem lehetőséget, bizalmat, hitet, és ezáltal támogatást is a célom felé.
Tudjátok, azzal is sokszor illettek, hogy sok vagyok, hogy mély, hogy nem kérnek belőlem, hogy ne akarjam más problémáját megoldani, hogy nem tudnak állandóan lelki dolgokról beszélni, de nekem már ez volt a kapcsolódási formám. Az üres beszélgetésekben rossz vagyok.
A véremben volt, genetikailag kódolva bennem, hogy „SEGÍTS!” Kerestem, kutattam, faltam a pszichológiát, az emberi működést. Sokszor hallottam, ne analizálj, foglalkozz magaddal, engem ez nem érdekel, jól vagyok, nem kell a változás, jó így az életem, ahogy van, stb.
Csalódott voltam, mert attól függetlenül, hogy valamilyen szinten ez tényleg a saját útkeresésemről szólt és nem a másikról, mégis egyfajta elnyomást éltem meg. Azt, amilyen vagyok, elutasították. Közel kerültek hozzám, és előbb-utóbb elkerülhetetlen volt, hogy saját mélységeim, kérdéseim által, szembe találkozzanak magukkal is. Ez sokszor kellemetlen, fájdalmas, főleg ha a másik erre még nincs kész. Hmm… Ez, hogy „nincs kész”, valójában helytelen, mert ezt nekem amúgy sincs jogom megítélni, inkább mondom úgy, ha a másik fél ezt nem kéri! Ez elutasításra ad okot, és nem is biztos, hogy mindannyiunknak a változás van megírva. Lehet, neki tényleg úgy volt jó. Ezek nagy tanítások voltak nekem, mert a sok-sok elutasítástól végre szemben találtam magam a saját problémáimmal, és nem tudtam már ki mögé bújni. Magamra maradtam, és a saját elakadásaimmal néztem szembe. Közben tisztázódott az utam, amit hosszú távon szeretnék. Hogy már nem akarok segíteni fűnek, fának, párkapcsolatomnak, barátoknak, családnak. Főleg nem kéretlenül. Természetesen ott vagyok, ha kérik, DE már nem RÁERŐLTETVE magam.
A munkám által fejlődni vágyó emberek jönnek hozzám. Lelkesek, akik tesznek a jólétükért. Akiknek már eléggé fáj, hogy kimozduljanak a komfortzónájukból. Akik elhiszik, hogy lehet jobb. Akiknek nem kell könyörögnöm, és gyártani ChatGPT-vel a kamubbnál-kamubb posztokat, hogy eladjam magam egy olyan valamivel, ami nem is én vagyok. Akik hozzám és miattam jöttek és jönnek.
Amiért a legtöbb elutasítást kaptam az életemben, az az, hogy „ilyen” vagyok. Idő közben integráltam, a részemmé vált. Az elnyomás helyett elfogadás lett, és úgy döntöttem, legyen, aminek lennie kell, belevágok, és azt csinálom, amit szeretek. Minden támogatást köszönök. Mert a te fejlődésed az enyém is, és veletek haladok.
Noya