Már terveztem ebben a témában írni. Próbálom röviden és tömören, amennyire lehet. Tökéletes alkalom, hisz ma vagyunk 3 éves házasok, amibe kb. 10 évet sűrítettünk.
Két szingli, egy férfi és egy nő, akik már kezdtek belekóstolni a boldogságba és önmaguk megtalálásába, elindultak a változás útján. Már nem keresték, része volt az életüknek, és ez a kapcsolat már csak amolyan extra volt. Az események beindultak, nem volt kérdés, mit akarnak, a múltjuk nagy része sötétség, fájdalom, kapcsolati kudarcok. Szerettek volna más tartalmat vinni az életükbe. Hát, nagyot léptek, és belevágtak. Ez a pár mi vagyunk. Megtanultuk, milyen SZINGLIBŐL átlépni a MI-be. Mondhatom, igazi EGO-törés.
Az eleje túl szép volt, hogy igaz legyen. Feleségül akart venni. Egy hóbortos délután időpontunk is lett. Aztán megtudtuk, hogy babát várunk. Sokszor elhangzott a szánkból, hogy „nincsenek VÉLETLENEK”.
Majd jött a közös gyász, első gyermekünk elvesztése. Az esküvőnk napját beárnyékolta volna a műtétem napja, amikor eltávolítják a „halott” magzatot. Így a műtétet napoltuk, nem a házasságot. IGEN-t mondtunk egymásra. Máshogy láttuk az életet, megmutatta nekünk, hogy mi fontos, és mi nem. Tanított.
Fel sem eszméltünk a veszteségből, jött a kisfiunk. Az örömünk félelemmel társult, hogy mi lesz?! Hisz magunkban most temettük el a gyermekünket, mondtunk le egy álomról, a fájdalom, a gyász ott volt, de közben újraírta ezt a „szivárványbabánk”. A valós gyászt később sikerült megélnem, mikor már „túlhordtam” a kicsit. Volt bennem valami, ami miatt azt éreztem, ahhoz, hogy megszüljem, őt ideje elengednem. De most nem is ez a lényeg. Inkább csak bevezetés a kezdetekbe, hisz mindenkinek van egy saját története. A miénk így indult…
Nos. Szingliből MI. Hamar FÉRJ és FELESÉG. Gyorsan lettünk ANYA és APA, aztán már nem csak mi voltunk KETTEN, hanem lett Ő, és HÁRMAN lettünk MI. Pontosabban már 4-en.
Aztán eljött a pont, hogy azt sem tudtam, mi van. Hogyan vagyok a szerepekben? Oké, hogy vagyunk MI? De hol vagyok ÉN? És hol vagyok FELESÉG, és ANYA, és NŐ?! És hol van a GYERMEK? Ő lett a minden. Próbáltam megtalálni magam a helyzetekben, alkalmazkodni, felnőni talán a változásokhoz. Megismerni magam, hogy ki lettem, mi maradt belőlem? De ez sem volt egyszerű, mert mint mondtam, nem csak én voltam, hanem már MI voltunk. Kevesebb időm maradt magamra és az önmunkára, helyet kellett találnom, ismét beépítenem. Hisz, ha magamnak nem vagyok, neki sem tudok, közben van egy férjem is, és egymásra is szükségünk van. Ma meg már kétgyermekes szülők is vagyunk. Hogy is lesz ez, vagy van? Menni fog, vagy sem?
Egy kapcsolatnak több szintje van.
Lépcsők, amiken haladunk felfelé, időnként lefelé. Egy gyerek érkezésével idővel jár egyfajta eltávolodás, és ezt nem hiszem, hogy meg lehet úszni. Viszont ezen belül van összetartozás, szeretet, felelősség, amelyek átsegíthetnek ezeken a lépcsőfokokon. Azt hiszem, akarva-akaratlan vannak szakaszok, ahol érdemes leválni egymásról, hogy tisztán lássuk önmagunkat, hogy alkalmazkodjunk az aktuális változásokhoz, és mindemellett van már egy gyermekünk, akiről gondoskodunk, bármi történik.
De akkor hol is van a kapcsolat?!?
Az életem – inkább az anyaság – belekényszerített a felnövésbe, meg a költözés. Távolról azt hittem, ez pipa, amikor hazajöttem, szembesültem vele, hogy nem. Ez egyben egy leválás is a saját szüleimről. Már nem a “kicsi lányuk” vagyok. Felnőttem. A gyermekeim anyja vagyok, a felnőtt lányuk, a férjem felesége, egy csomó más is, és természetesen vagyok Noémi, mindezektől egy teljesen külön és független lény.
Egyik éjjel arra ébredtem, hogy felismertem, a férjemmel is sokszor vagyok anyaszerepben. Kipattant a szemem, és azt mondtam: NE, ELÉG!!! Van már 2 fiam, nem akarok egy „harmadikat”. Szeretnék NŐ lenni!!! És tudjátok, milyen nehéz ebbe beleengedni magam? Megtanultam túlélni, törékeny, gyenge nőből erősnek és harcosnak lenni, ráadásul nem igazán tudok példát hozni arra, hogy ezek bármelyik kapcsolatomban egészségesen működtek volna. Sokszor láttam el férfiszerepeket, és azt vettem észre, nem tudom megélni a nőiességem, mikor már egyre több belső igényem lett rá.
A sebek gátoltak ebben, a szülés még több mindent kapcsolt be bennem. Egyszerűen azt éreztem, hogy ez már sosem fog menni. És most nem a külső női vonalakra gondolok, hogy hol vagyok, mint NŐ?! Hanem inkább a gyengédség, a megengedés, a befogadás, az átadás, az irányítás elengedése. Hogy engedjem el azt a tévhitet, hogy mindent nekem kell megoldani – akár egy kapcsolaton belül is! Kaptam az életembe 3 pasit, hogy visszább lépjek. Megmutatták nekem fentről, hogy letehetem a fegyvert, mert nem vagyok egyedül, van partnerem, nem kell ellátnom olyan szerepeket, ami nem az enyém.
A mostani várandósságomnál szembesülök azzal, hogyan lettünk szülők, és álltunk ebben helyt – de azzal is, hogyan vallottunk kudarcot, mint férj és feleség. Azt érzem, hogy a kulcs az emlékezés, visszatérni és előbányászni azt az ŐSI NŐT és FÉRFIT, ami ebben a világban kihalófélben van.
Egy kapcsolat munka, egy házasság nem annyiból áll, hogy van ANYA és APA.
Ha nem akarunk elvérezni, szükségünk van az említett „MI”-re. Ehhez ketten kellünk.
És külön-külön is beletenni magunkat, fáradtság, befásultság ide vagy oda.
Ismétlem: EMLÉKEZNI, ÁPOLNI, DOLGOZNI, KOMMUNIKÁLNI, „MEZTELENRE VETKŐZNI”.
A várandósságom alatt tanultam meg azt, hogy egy nő sokszor van ilyenkor egyedül. Óriási elvárás a partnertől azt várni, hogy értse meg, mit élünk át. Ebből az illúzióból jobb felébredni, hogy különböző lelki rágódásoktól mentsük meg magunkat, mert fogalma sincs, milyen kihordani és életet adni egy gyermeknek. Egy fáradt nap után megkérdezte tőlem, hogy „mi lesz velem két gyerekkel?!” Aztán felvilágosítottam, hogy „hello, 5 hónapja kettő van”, amiből a férfiak alig vesznek észre valamit a születésig. Azon kívül, hogy nő a hasunk, állandóan pisilni járunk, fáradtak vagyunk, meg mindig van valami bajunk. Pedig a férjem sokszor szimpátiás terhes is.:) Ez nem azt jelenti, hogy nekik könnyű, csak teljesen mást és máshogyan élnek meg, amit érdemes elfogadni – és azt is, hogy ez a 9 hónap nekik sem egyszerű. Ráadásul a nőt, akit megismertek, jobb ha elgyászolják, mert megváltozik. Egy nő, aki anya lesz, már nem lesz ugyanaz.
Lehetetlen ezeket egy posztban kielemezni, az anyává válás misztériumát csak úgy néhány szóban leírni. A szülővé alakulás folyamatait elmondani. Maga a családi rendszerről beszélni. A fent említettekbe mélyebben belemenni.
De amit elmondhatok, és ami ezekkel jár, az szavakba önthetetlen.
Egy kapcsolat nagyon sokrétű, melyet toxikussá tehetünk, beletörődünk, és benneragadunk. Elválunk, továbblépünk, vagy épp ismételjük más szereplőkkel.
Vagy beleállunk, és fejlődünk mindaddig, amíg közös az út.
Hogy meddig közös?!
Talán ameddig egy az irány, közös a cél, együtt van haladás. Ha ez nagyon eltér egymástól, sokszor az elengedés a megoldás. Van egy pont, ahol a “közös” véget érhet, és a megoldás a külön folytatás.
Igen, vannak mélypontok, hormonális változások, egótombolások, hogy legszívesebben inkább feladnám.
Sokszor könnyebb lenne messzire futni, kimenekülni, vissza sem nézni, mint szembe menni és megoldani. Viszont minden lépcsőfok után erősebb vagyok, felnőttebb, magabiztosabb, és egyre inkább tudom, mit akarok, és mi az, amit már nem.
Boldog házassági évfordulót Nekünk!
Köszönöm, hogy visszatalálunk egymáshoz, társam van, hogy tanuljuk ezt az egész szülő-kapcsolat-férfi-nő dolgot, hogy csináljuk, és hogy törekszünk egy egészségesebb mintára, amelyet továbbadunk.
Köszönöm, hogy Ő az.
Noya
