Most egy olyan dologról beszélek, ami talán a leggyengébb pontom, mégis a legnagy hajtóerőm. Bántalmazott nő vagyok, és szeretném itt az ezzel kapcsolatos tévhiteket leszögezni. Bántalmazott fél nem csak akkor lehetsz, ha fizikálisan bántalmaznak, ütnek, vernek. Lehet érzelmi, szexuális, verbális, anyagi, és még sorolhatnám. Mindezek következtében lehetek áldozata, de amint ezt látom és folytatom, az már önbántalmazás is.
Szomorú helyzet, hogy ilyen szinten jelen van ez a világunkban, de érzem, hogy a térben van a gyógyulás. Ez örökségünk is. Sokan elszenvedői a történéseknek úgy, hogy fogalmuk sincs róla, hogy bántalmazott kapcsolatban vannak illetve önbántalmazó életet folytatnak. Bántalmazott a családjuk, intézmények, közösségek, a társadalom, hisz óriás trauma alapú mentális problémák vannak, és ezzel bizony szembenézni, nem egy leányálom. Először eljutottam oda, hogy egyáltalán megláttam, hogy hé, amúgy ez nem egészséges és normális, ahogy a kapcsolataim és én is működöm. Nyilván ebben a terápia segített a legtöbbet. Ott nyílt ki a szemem, hogy eddig vakon éltem az életem.
Az érzelmi mélységeket először úgy éltem meg, hogy azt gondoltam tettem érte, megérdemlem, hisz sokat hallottam, hogy rossz vagyok. Tudjátok, igazi fekete bárány, és miattam mindenki csak szenved. Hát ő jó így, szegény, így tudja. A másik félt sajnáltam, együttéreztem, miközben engem porig aláztak, manipuláltak, szexuális játékszerré váltam. Annyira le tudjuk a nőket minősíteni! Tisztában vagytok azzal, hogy valójában hányan adják el magukat a saját kapcsolatukon belül? Hányan nem lépnek ki, mert félnek, mert manipulálva vannak, mert érzelmi zsarolás áldozatai, mert anyagi függésben vannak, mert ez a minta, és még sorolhatnám. De mint mondtam, én sem láttam ezt mindig. Elszenvedtem, megmagyaráztam, hogy azért teszi, mert boldogtalan, mert neki nehéz, mert rossz volt a gyerekkora, nem kapott elég szeretetet, mert majd én szeretem, majd megmutatom neki, majd megtanítom neki, mert sérült, majd én meggyógyítom (Ego) stb. Oke ez mind igaz is, de közben egy jó kis kodependencia, függőség, beteg kötődés.
Együtt éreztem velük, óriás tükrök voltak, valójában nem is őket sajnáltam szerintem, hanem önmagamat. De jó lett volna, ha valaki rám is így néz, hogy megért, hogy gyógyítani akar, hogy engem akar szeretni, úgy, ahogy vagyok. Hát itt a feladat nem az volt, hogy ők fogadjanak el, hanem az én önelfogadásom, melynek alapjai semennyire nem voltak meg. Az öngyűlölet ment, az elfogadás?! Az mi?!
Néhány éve belecsúsztam ebbe a mai trendiségbe, a nárcisztikusozásba, pszichopatázásba, a borderline-ba. Elszenvedője és megélője is voltam, tanulmányoztam és konkrétan már majdnem belecsavarodtam. Életem egyik legnehezebb szembenézése volt. Aztán sikerült ezekre is mélyebben tekintenem, ami inkább a sérült lélek kiáltása, amit vagy észrevesz a gazdája, vagy nem.
Nekem a dolgom az, hogy önmagamnak tegyem fel a kérdést, hogy miért?! Miért jó ez nekem, miért vagyok benne újra és újra, miért nem tudok kiszabadulni ebből a körforgásból, miért ez a komfortos, honnan hozom? Miért utasítom el a más fajta bánásmódot? Ki tartott ebben benne? Ki büntetett? Ki mondta, hogy ezt kell választanom?
A mutató ujjam önmagam felé fordult, jöttek a további kérdések, amik már a megoldás felé orientálódtak. Mégpedig, hogyan fogok ebből kikeveredni, hogyan jutok el egy vágyott életig, egyáltalán mi az, amit valóban szeretnék?! Tényleg ez az, amit önmagamnak szánok? Hisz valamikor voltak álmaim? Reményeim? Vágyódásom egy minőségibb élet felé, amit nem tudtam megfogalmazni. Csak azt tudtam, hogy az nem ez, ami eddig volt.
Na itt erősödött fel a belső út, a gyakorlatok, a meditáció fontossága, az önmunka, az önlátás. Felébredés egy szörnyű álomból. Elindult a gyógyulásom, amely nem egy-két hónap, hanem folyamatosan tart. Amikor a sok sebről beszélek, részben erről is.
Ezekkel fogok foglalkozni mélyebben, hosszabban, amint kész leszek egy ilyen szintű intimitás kommunikálására. Egyszerűen, csak szeretném felhívni a figyelmet egy jelenségre, ami köztünk van, és melynek sokan elszenvedői, és hogy nem szükségszerű így leélni egy életet. Ha szemet hunyok ezek felett, és úgy csinálok, mintha minden rendben lenne, ezt tanítom a gyerekeimnek is, és azt fogják hinni, mint én. Hogy ez a normális, hogy az élet szenvedés, pedig nem az. Természetesen ez is választás, számomra viszont egy hívás, hogy mutassak valami mást.
Kedves bántalmazott nőtársaim, veletek vagyok és számunkra is van lehetőség. A vágyott életünk kapuja mindnyájunk előtt ott áll. A kérdés, hogy belépek-e az ismeretlenbe?!
( Nőkről beszélek, mert azt tapasztalom. Lehetnek férfi megélések is, sőt! Akármilyen kellemetlen, ezekben a kapcsolatokban, eme sérült rész, oda-vissza jelen van. Mert egy egészséges, önazonos, teljes személynek, ez a fajta kapcsolódás idegen, elképzelhetetlen és egyben érthetetlen. )
Öleld át magad, jó szorosan.
Szeretettel,
Noya
