Mit kezdünk egy betegséggel, ha egyáltalán kiderül?
Beletörődünk, elfogadjuk vagy teszünk azért, hogy jobb legyen?
A betegségemmel való szembenézés, a függőség felismerése és beismerése, évekbe telt. Legalábbis amíg beadtam a derekam és olyan segítséget kértem, amik addig nem váltak be. Igazságtalannak éreztem, hogy rehabra “kellett” mennem, hisz Magyarországon szinte minden második ember függő, akik tudomást sem vesznek róla. Mai napig nem veszik komolyan, természetes, hogy isznak gyógyszert szednek, a xanax és frontin jelen van sok háztartásban, és csak a szerekről beszélek. Ha egyéb függőségeket nézek, hagyjuk. Vannak akik gyógyulnak, mögéláttak és próbálják letenni ezeket a hamis kapaszkodókat.
Szóval azt hittem a világon nekem a legnehezebb. A függőség itthon, még mindig egy torz képet ad. Téves eszmék, tudatlanság a betegség körül és ítéletek. Megvetés, közben írtam, ha magunkba nézünk, sokan találálunk ott, megbújt kis ördögöket. Amik kötnek, amik irányítanak, szabályozzák az életünket. Azt hisszük uraljuk, de valójában NEM. Ő irányít minket.
Azt éreztem nem értenek meg. Én vagyok a legbetegebb ember a világon. Mindenki hangoztatta akaraterő, megállod, bla-bla, közben ez semennyire nem így működik. Először ahol azt éreztem megértenek, az olyan emberek között volt, akik már beismerték ezt. Komoly lelki munkának vetettem alá magam, mert ez volt az egyetlen kiút. Megoldást kínált, és élhetőbb életet. Megtudtam, ha foglalkozok magammal, ha nem hagyom figyelmen kívül az érzéseimet, ha szembe nézek a nehézségekkel, a szőnyeg alá söprés helyett, felépülhetek. A legnagyobb hátráltatóm azonban, az a saját személyem volt. Megtagadtam önmagam.
Majd bekerültem más közösségekbe is, ahol nem csak “függők” voltak. Amikor vállaltam nekik magam, felnéztek rám, tiszteltek engem. Nagyon betegnek éreztem magam még akkor is. Aztán kiderült ki miért van ott. Sok rákos beteg, aki már kigyógyította magát vagy épp a folyamatban volt. Nők, akiknek nem jött össze a gyermek. Voltak, akik a covid lenyomatait viselték. Mentális problémák, bántalmazó kapcsolatok, egyéb gyógyíthatatlan betegségek, születési rendellenességek. Hosszasan sorolhatnám.
Szégyelltem magam. Hogy én sírok a problémáim miatt, miközben láttam körülöttem hogyan küzdenek súlyosabbnál súlyosabb betegséggel. Akkor szembesültem vele, hogy miért vagyok úgy elájulva – és most nem lekicsinylem- , csak másoknak is nehéz, mindenhol jelen van. Ha nem mentális, fizikális. És azt a kegyelmet kaptam, hogy az önismereti út segít. Konkrétan a fejlődésem által élhetek józan életet, felépülésben lehetek. Elég nagy hiba lett volna nem kihasználni. Szerettem volna, nem csak vegetálást és túlélést. Nyilván már használat nélkül élni is csoda, a többi meg még nagyobb csoda. Valami megváltozott. Más értelmet nyert az egész.
Közvetlen barátságokat is sikerült ápolnom. A barátnőm rákos lett. Végignéztem, hogyan építi le a betegség, falja fel a testét és végig nézhettem azt is, hogyan hagyja ezt maga mögött. Hogyan kerül elfogadásba. Hogyan vállal felelősséget. Hogyan ismeri el a részét, hogy mi is juttatta el idáig. Láthattam a beismerését, amikor azt mondta az élete így nem mehet tovább, gyökeres változásokra van szükség. Benne volt a halál. Közel volt hozzá, talán nem túlzás, ha azt mondom, időközben többször bele is halt. De csinálta. Előtérbe helyezte magát. Elkezdett fontos lenni, máshogy meghallani a belső hangját, mint addig. Látta a részét és mindent megtett. Segítségére voltak az orvosok, a saját öngyógyítása, és olyan személyek, akiktől szeretetet kapott és támogatást, sok pozitív energiát. De az igazság az, hogy bárki, bármit ad, ha ő belül lemond magáról. Ha nem vállal felelősséget, ha becsukja a szemét és nem vesz tudomást arról, hogyan nyomja el magát és szorítja háttérbe másokért cserébe. Hogyan nyeli le a fájdalmait, a nehéz érzéseit. Találkozott lényével, meghallotta hangját, az igényeit. Hogy mi kell a lelkének.
Nagyon szeretem, tisztelem és felnézek rá. Azóta futóversenyre jár és már Nepált is megjárta. Két nagyfiút nevel. Beleállt a sorsfeladatába, másoknak segít és sosem hangoztatná, fényezné magát, nem veri ezt nagy dobta, pedig tehetné. Alázatos, csendes, háttérben van. Olyan igaz. Hát megteszem, mert nem mindennapi történet ez sem.
Sokszor adott erőt. És nem ő az egyetlen. Mennyien vagytok. Az elmúlt években szinte csak ilyen embereket ismertem meg, és vettek körül. Akik maguk mögött tudtak hagyni valamit, ami már nem szolgálta őket. Akik inspiráltak, motiváltak, beépült nekem is. Tesznek önmagukért, hisz a legnagyobb orvosság mi vagyunk.
Ezektől az emberektől is tanultam, segítségetekkel is vagyok olyan, amilyen. Ha negatívan beszéltem magamról, kijavítottak, ha diagnosztizáltam magam, rám szóltak, hogy már ne azonosuljak. Ha arról beszéltem mennyire függő vagyok, azt mondták, már tiszta. Nem ragadtam bele abba, hogy mennyire beteg és függő vagyok, elkezdtem más szavakkal illetni magam. Mennyire szebb az, hogy “TISZTA”, nem?!
Szándékosan hangsúlyozom ennyit, hogy BETEG, mert mennyire nem mindegy mivel illetem magam nap, mint nap. Hogyan döngölöm újra és újra a földbe, hogy mekkora rossz vagyok. Tocsogtam az önsajnálatban és a betegségtudatban, szegény függő Noémi. Már nem ez van.
Beépítettem az életembe a tanultakat, amik visznek tovább és magam módján, amiket megosztok másokkal, akiknek szükségük van rá. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy találkoztam ezekkel a lehetőségekkel és éltem velük.
És tudom jól, hogy van, akiknek nem adatik meg, ahol a vége nem a happyend. Közvetlen közel, családon belül is sokan mentek el betegségben, ahol már nem volt visszaút. Nem volt feladás, és megfutamodás, de lehetőség sem a gyógyulásra. Talán a kegyelem már az volt abban a helyzetben, hogy sikerült megpihenni és a szenvedést letenni.
De az írásom pozitív kimenetelű lenne, úgyhogy zárásként inkább azt szeretném elmondani, hogy hálás vagyok a betegségemért. Mert mindent neki köszönhetek. Hálás vagyok azért, hogy nem fogadtam el azt, hogy minden a függőségem miatt van. Hogy nem törődtem bele bizonyos dolgokba, vállat rántva, hogy “azért mert beteg vagyok”. Inkább felhasználtam, hogy kiderítsem miért is lettem beteg. Mire is használtam a függőséget, mennyi mindent magyaráztam meg vele, és mit teszek ahhoz, hogy már másként éljek. Hogy a belőle származó erények a részemmé lettek.
Mit teszek, ha megtámad, ha jelen van, ha felbukkan? Tétlenül nézem? Beltörődök? Nézem ahogy hatalma van felettem? Hagyom, hogy irányítson és ő döntsön helyettem?Vagy kézen fogom? Magamhoz ölelem, és együttműködve, figyelmeztetéseket magamévá téve, haladunk előre?
Köszönöm, hogy jöttél az életembe, tanítottál és már többet adtál, mint amit elvettél.
Noya
Kép: önmagáért beszél. Látszik, hogy a változás, sokszor jár áldozatokkal. Rehab után “lepukkantabb” vagyok, mint előtte, de legalább őszinte, és megéri elindulni.