Férfiak. Szerelem, bulik, vágyak.
Az életem egy igazi dráma, ismerős valakinek? Volt már veletek olyan, hogy megismertetek valakit, és azt éreztétek, hogy ő az igazi?
Nekem kb. minden kapcsolat ilyen volt, kivéve a férjemet. Ő az első, akire nem akasztottam rá ezt a címkét. A többihez első randi után férjhez mentem fejben, és az életünket megterveztem. Tudtam, hogy ez most a tökéletes pasi.
Társ nélkül nem tudtam létezni. Volt, hogy évekig csak „laza” kapcsolatokban voltam, hitegetve magam, hogy most erre van szükségem. Volt, hogy olyan erős volt a férfigyűlöletem, hogy inkább a nőket szerettem. A lényeg, hogy mindig kellett valaki, akivel az időmet eltölthetem, akire a fókuszt helyezhetem. Aztán a nagy Love Story általában csúnya véget ért. Az illúzióim összetörtek, velük együtt én is. Ha maradt még valami, azt is leromboltam. Sikerült mindent felégetnem.
Sokszor hittem, hogy ugyanazokat a köröket futom, de mindig egy kicsit feljebb kerültem. Tanítottak. Többet tapasztaltam, fejlődtem, mondhatni besokalltam. Hiába ezt ismertem, benne lenni nehéz volt. Nem látni a kiutat, betegesen ragaszkodni, mindent megtenni és szinte még az életem is feláldozni, félelmetes.
Egész fiatalon nős férfi mellett találtam magam, az elején mit sem tudva a családjáról. Éveken át nem tudtam elszámolni a bűntudatommal. Elviselhetetlen érzés kísért, amit harminc plusz felett dolgoztam fel. Volt, aki odatartotta a fegyvert, hogy szeressem és ne menjek el, volt, aki pénzt látott bennem, vagy megrángatott, ha épp nem jól viselkedtem. Valaki könnyed szórakozást, anyagozást, mulatozást. Vagy épp legyen, aki kifizeti a taxiját. Sofőrnek is használtak ittasan. Meg sokszor férfinak. A szó szoros értelmében. Barátnőm szokta mondani, hogy hálás lehetek, hogy a Tibi a gyermekeim apja, nem valami neccharisnyás pasi. De itt be is fejezem, mert nem róluk szeretnék fröcsögni, hisz a jelentőségük annyi, hogy szerepet kaptak az életemben. Megvannak ugyanúgy a keresztjeik. Ma már együttérzéssel tekintek rájuk.
Partner voltam mindenben, nem tartottak fegyvert a fejemhez, ja de. Olyan is volt, viszont többnyire a saját döntéseimből kifolyólag tettem, amit tettem. Az is én voltam, aki őrjöngött. Aki öngyilkossággal fenyegetőzött, hogy ne hagyják el. Aki megjelent hívatlanul éjszaka, mert épp bebulizott a barátaival és kitalálta, hogy neki további társaság kell. Vagy épp nem szívott még eleget. Voltam, aki elárulta a másikat, aki manipulált, aki vigaszt keresett az ürességére. Szeretetre vágytam, figyelemre. Nem tudtam, hogy milyen jól szeretni. Milyen az, amikor királynőként bánnak velem, megbecsülnek és tisztelnek. A férfiképemmel voltak elcsúszások, de a női részeim sem voltak igazán rendben. Ezeket nem szeretném részletezni. Saját traumáim, és nem lehet általánosítani.
Előbb-utóbb a kapcsolataim zátonyra futottak. Megszűntem létezni. Csak a másik számított. Rehabon szembesültem, hogy azt sem tudom, hogy egyáltalán szeretem-e a paradicsomlevest, vagy azért szeretem, mert a partnerem igen. Nem tudtam fűszerezni a saját ízlésem szerint, úgy csináltam, ahogyan a másik szereti. Olyan volt a hajam, a ruhám, a szokásaim. Minden. Átszellemültem. Amikor üzletember-fétisem volt, elegánsan jártam, amikor roma barátom, cigánybálba. Voltam ám nemzeti oldalon is, vagyok is. Mindegyik vagyok. Mindenkiből felvettem egy darabot, kihozott belőlem valamit, ami hozzám adott, de nem tudtam, mi az igazi és az enyém. Ezeket magamra akasztottam, mert nem alakult ki az, hogy ki az a Noya? Mit szeret csinálni, mi jó neki? Vannak szükségletei? Lehet ő is fontos?
Szolgálni, megmenteni, másokat magam elé helyezni a végsőkig. Nem baj, ha szenvedek, nem baj, ha nekem nem jó, hisz neki volt nehéz gyerekkora. Szeretethiánya. Nem szerette eléggé az anyukája, majd én szeretem. Meggyógyítom. Gondoltam, a sebeinek foltozgatása majd gyógyír lesz a saját sebeimre. Mert ha őt megmentem, talán engem sem hagynak el. Ha őket eléggé szeretem, talán végre engem is szeretnek.
Csak előbb-utóbb kibukott, hogy érző lény vagyok. Nagyon is. Ugye az érzésekkel nem annyira volt divat a régi időkben bármit is kezdeni. Meg is tanultam őket jól elrejteni. Azt hittem, rosszak és az ellenségeim. Másképp érzékeltem, intenzívebb volt minden. Kevesen értettek meg. Volt, amikor már csak furcsálltak, vagy őrültnek neveztek. Mindig azt hittem, hogy baj van velem. Hogy rossz, amit csinálok. Bűnbak is voltam, mindent tönkretettem, de nem igazán érdekelt senkit, hogy van-e valami mögötte? Nem segítettek megfejteni a valós okot. Pedig milyen jó lett volna, ha megmentenek.
Aztán rájöttem, hogy hogyan segíthet valaki megfejteni valamit, ami mélyebben van benne elrejtve, mint bennem? Hallottátok már azt, hogy érzelmileg elérhetetlen? Ez volt a mániám. Vajon miért?! Költői a kérdés… Nagyon jól tudom, miért.
Szóval nekem ez a vég. Az elérhetetlenség. Ha nem tudok kapcsolódni.
Szólítanám a lelkét, akit látok, amit tényleg szeretek, de ő nem is tudja, hogy van neki. Falak, ridegség, elzárkózás. „Elérhetetlenség”. Részemről pedig kapaszkodás ahhoz a lélekhez, akit valójában megláttam. A csodát, ami benne van.
Szerencsére általuk láthatóvá váltam önmagam számára, amit bennük kerestem, önmagamban megtaláltam.
De hogyan tovább? Ez is hamarosan kiderül.
Köszönöm, Noya
Ha érdekelnek további írásaim, olvassátok a blogomat.