Vért izzadtam.
Az elengedésbe, a feldolgozásba, az önmagammal való szembesülésbe.
Hogy miért hagytak el? Hogy miért futok olyan után, akinek nem kellek? Hogy, hogy ismerhettem ennyire félre a másikat?
Mintha nem is őt láttam volna. Sokszor vártam a bocsánatkérésre. A beismerésre. Hogy azt mondják: sajnálom, ne haragudj, egyáltalán nem ezt érdemelted. Hogy látták a törekvésemet, a szeretetemet, amit a bántások ellenére is éreztem. Bármit meg lehetett tenni velem. Bármit.
Eladtam magam minden egyes kapcsolatomban, egy kis szeretetmorzsáért cserébe. De nekem sosem volt elég semmi. Mélyebben kapcsolódtam. Többet akartam. Komolyan érdekelt a másik. Lélektől lélekig próbáltam, amibe újra és újra kicsit belehaltam.
A felépülésemben a társfüggőségem szakaszával való munkát nem kívánom senkinek. Azt a fájdalmat, szembesülést, újraélést. Még most is folyik a könnyem, hogy erről írok. Talán most értem ide, hogy ez végre csak a múltam legyen, hogy ne kísérjen, hogy energetikailag levetkőzzem.
Terápia után, ahonnan bár nagy ajándékokkal jöttem ki, hálás voltam. Még is, mint akinek minden álmát összetörték, elvették. Akinek lerombolták a személyiségét. Aki azt is megkérdőjelezte magában, ami valójában jó volt és szép. Cselekvéseim félelem alapon működtek. Teljesen elvesztem, és új utat kerestem, egy számomra veszélyesnek hitt világban.
Közben adott valamit, amit először éreztem igazán. Esélyt egy tartalmasabb életre. Reményt és hitet, hogy nem veszett el minden.
Jött valaki, a tudatlanságomban, a naivságomban, amikor azt hittem MOST. Jött ő, aki az egész múltamat magában foglalta. A férfi, akiben minden benne volt, ami engem valaha bántott és fájdalmat okozott. Mintha az a pofon még kellett volna. Az élet szembesített józanul, hogy mit tettem magammal. Nem tanultál eleget, hát tessék, most megkapod. És remélem, a fájdalom elég erős lesz, ahhoz a bizonyos másfelé induláshoz.
Valahogy így történt. Tényleg azt hittem belehalok, érzelmileg többször meg is történt. Karmikusan mindent felhozott és sokat megdolgoztatott. Ott volt egy 9 hónapom, ami újraalkotott. A férfiak, akik valaha a mindeneim voltak, pillanatok alatt a legnagyobb rémálmommá váltak. Nem ismerkedtem. Hitegettem magam a nagy szerelemben, hogy visszatér. Beismerést tesz, megvilágosodik. A szó nélkül lelépek helyett, kapok egy választ, egy miértet. De csak vártam, vártam, míg a maradék illúzióm is összeomlott. Vele minden, amit valaha a férfiak iránt éreztem.
Csodáltam őket. Erősnek tartottam őket. Aki a sarkára áll, ha kell. Aki megvéd és mellettem van, vigyáz rám, nem pedig elhagy a nehézségben. Szerettem volna, ha óvnak, szeretnek és a tenyerükön hordoznak. Szerettem volna érzelmeket, intimitást a kapcsolatban. Bizalmat és olyan köteléket, ami mindent elbír. Azt hittem, létezik az a szerelem, ami minden mást felülír. A jóban-rosszban, bármilyen körülmények között. A hűség, a másik elfogadása. Igazi partnerség és szövetség. Ezt kerestem, és mindenkibe ezt képzeltem.
Majd amikor kiderült, hogy az elvárásaim meg sem közelítették a valóságot, azt a kérdést is feltettem magamnak, hogy én mit is tettem ezért? Hűséget várok, de az vagyok magamhoz? Elfogadást várok, de elfogadom magam? Szeretetet várok, de szeretem magam? Tiszteletet, de ha a múltamba nézek, ismertem egyáltalán az önbecsülést?
Egy olyan pontra érkeztem, ahol elkezdtem felelősséget vállalni a kapcsolataim alakulásáért.
Nem azzal foglalkoztam, hogy mit tesz velem a másik, hanem hogy az mit vált ki belőlem? Az életem főszereplői helyett csak mellékszereplők lettek, és ekkor kezdődött az igazi munka. Amikor nem a felszínen mozogtam tovább, nem ő lett a lényeg, hogy mit, miért? Hanem én. Miért vagyok ebben benne? Miért jó ez nekem? Mi az, ami miatt nem tudok továbblépni? Mire szeretne a helyzet emlékeztetni? Mit akar üzenni, tanítani?
Figyeltem magam, elkezdtem megérteni. Megismerni a saját igazságom. Szükségleteimet, valós vágyaimat.
Mit is szeretnék kapni egy férfitől? Mit adok meg ebből magamnak? És cserébe a másiknak? Valóban olyan őszinte és önzetlen volt a szeretetem? Vagy csak használtam őket, hogy az ürességet befedjem?
Majd az a pont is eljött, hogy a fókusz a HOGYANRA került. Amikor már nemcsak válaszokat akartam, hanem kiszabadulni a rabságból. Elköteleződtem a cselekvés mellett, hogy jobb ember leszek. Hogy fontosabb leszek magamnak, hogy megtalálom, akit elveszítettem. Hogy nem mutogatok tovább és nem okolom a másikat. Felelősséget vállalok a cselekvésemért, a kapcsolataimért, a működésemért és a jövőmért is, amit ezután építek. Nem a férfi, nem a másik, nem a megálmodott képem. Hanem szerény személyem.
Meghallom a lelkem hangját és hagyom, hogy vezessen.
A bennem lévő értékek mellett köteleződtem el.
A lelkem lett a szövetségesem.
Nem vártam, hogy szeressenek, új kalandra indultam, az pedig a saját szeretetem.
Noya