Említettem, hogy az önismereti úton, és maga az önszeretet gyakorlásában mennyire fontosak a támogató kapcsolatok. Hálás vagyok ezekért, és már jó néhány napja érik bennem, hogy írjak erről. Volt egy vágyódásom a minőségi kapcsolatok felé, és ilyenkor mindig az van bennem, hogy túl sokat akarok, de közben egyre jobban hívott az igaz.
Az a típusú ember vagyok, aki mindenkivel jóban szeretett volna lenni, sokan vettek körül. Ettől tettem függővé az értékességem, fontosságom, és persze az egómnak is adott, hogy kik és mennyien kedvelnek. Tévúton jártam. Eladtam a lelkem és önmagam, hogy szeretetet kapjak, mert nem tudtam, hogyan adjam meg magamnak. Majd minél mélyebben ástam bele az önismeretembe, annál jobban láttam ezek őszintétlenségét. És részemről is az volt. Voltam valaki, akit eljátszottam, hogy ne érjen csalódás, ne hagyjanak el, kedveljenek. Ami szintén egy részem, a múltam.
„Ezen az úton leválik az, ami hamis, és nem értékeken alapul.” Több helyen olvastam ezt a mondatot, és mára már intenzíven tapasztalom, amiért köszönetet szeretnék mondani.
Az önfelvállalás, hogy megengedjem magamnak azt, aki vagyok, sosem volt erősségem, mert őszinte vagyok, nyers, kimondom, amit gondolok. Ez családi vonal, apukám részéről, és elég hamar észrevettem, hogy nem működőképes. Már elég fiatalon. Elkezdtem más lenni, alakulni – nem változni, hanem elfojtani. Megtanulni megtagadni önmagam, hogy megfeleljek, beilleszkedjek, hogy elfogadjanak, mivel nem volt rendben az önértékelésem, és nem mertem az „igazi én” lenni. Viszont ez az út megtanított. Rólam is lehullott, ami hamis, és már nem tudok és nem is akarok valakit vagy valamit eljátszani, ami nem az enyém. Ez sok csalódással, leválással, veszteséggel, gyászfolyamattal és fájdalommal járt. Néha úgy éltem meg, hogy elfordultak tőlem, de igazából én voltam elfordulva magamtól. Mióta megengedem, hogy az igazi énem kibontakozzon, azok maradtak mellettem, akik elfogadnak így is, és a kapcsolatunk elbírja a személyemet. Ahol nem fontos a múltam, nem ítélik el a betegségem, esetleges elkövetett tetteim, köreim a sötét részem. Szeretnek. Bekerültem egy közösségbe, ahol az „őrületeimért” nem „megköveztek”, betegnek tituláltak, hanem szinte ujjongtak és elismertek, hogy felvállalom magam, kiadom magamból, és „oldódnak” a blokkjaim. Nem akarták, hogy más legyek, hanem azért kaptam elismerést, hogy végre a sokéves elfojtásaimat ki merem engedni. Vannak mellettem, akik segítettek abban, hogyan nézzek a traumáimra, bekapcsolt viselkedésem gyökerére, hogyan figyeljem, fejtsem meg, és végül, de nem utolsósorban elfogadjam és szeressem magam. Ebben a világban elítélendő az önfelvállalás, pedig egyébként ezt ki mondja meg, hogy lehetek-e az, aki vagyok, meddig korlátozom magam, és mikor lehetek szabad? Ezt én választom.
Köszönöm nektek, hogy az lehetek, aki vagyok, hogy nem elítéltetek, hanem befogadtok, hogy a kapcsolat alapja az őszinteség, hogy nem kell bocsánatot kérnem a hiányosságaimért, hogy mondhatom azt, ami van, anélkül, hogy a legnagyobb ellenségetekké vélnék és bocsánatot kellene kérnem azért, amiért ez vagyok. Egész életemben korlátozott egy folyamatos belső feszültséget éltem, hogy milyennek kellene lennem, és amúgy nem kell. Általatok élhetem meg az igazi önvalómat, és bár nem mindig fent, az elmúlt időszakban többet lent. De ez emeli a kapcsolatunkat abba a más minőségbe, amelyet szerettem volna megtapasztalni ebben az életemben.
Köszönöm nektek, hogy vagytok, és lehetek Noya, és hogy kitartottatok mellettem, akkor is, amikor én nem. Felemeltetek, és megtanultam én is nem elnyomni, hanem megélni saját valóságomat.
Szeretlek benneteket.🤍
Noya
