Az utóbbi időben gyakorolhattam a türelmet, a kitartást és azt, hogy mindig minden a megfelelő időben érkezik meg hozzám. Lehet könnyebb, lehet jobb, lehet teljesebb. Ami valóban rám vár, az ott van, lesz, és amint kész vagyok annak befogadására, elhiszem, hogy velem megtörténhet, meg is történik. Az álmaimtól nem félek, hanem hiszem, hogy elérem őket.
Az a tini voltam, aki hátára vette a batyuját, és elment világot látni. Tombolt a nagyravágyásom, kellett az izgalom, nem volt jó, ami van, élni akartam. Kerestem valamit, amit nem találtam, ami hiányzott, és ez a valami legfőképpen önmagam volt. Lázadtam, megnéztem más városokat, próbák elé álltam, mint a népmesékben. Tapasztaltam, végül lenyugodtam, és hazatértem.
Amikor mélypontomat éltem, a haza volt a falum, a családom, ahol rövid időn belül megerősödtem, és újra tovább léptem. Az otthon fogalmát és jelentését igazán mégsem ismertem, mert ez is olyan volt, amit kívül kerestem. Közben mindenhol lehetek otthon, ez nem helyhez kötött. Otthon vagyok az erdőben, a kedvenc helyeimen, a hegyekben, a tenger mellett, az esőben, a szélben, a napsütésben és mindenben, ami él.
Éveken át menekültem, mert valami olyat kerestem, ami mindig itt volt velem. Hálás vagyok, hogy visszatérhetek. Túl sok volt a harc, túl sok a küzdelem, túl sok az akarás. Elég! Bár lehet, csak egy állomás, ismét egy befejezés és újrakezdés. Hogy mi lesz? Még nem tudom, de hiszek, és meghallom a belső hangom. Kezdődjék hát az új fejezet, ahová jelenleg a szívem vezetett.
Szeretettel,
Noya