Egy ideje készülök írni, de úgy nem jön semmi, erőltetni meg nem szeretem.
Elérkezett az a szakasz, amikor inkább „bent” vagyok, mint kint. Nagyon intim pillanatokat élek, felkészülök, egyben várakozom. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Meghatott vagyok az új családtagunk fogadtatásától. Itt vannak az ünnepek, amit szintén nagyon élek. Nem mindig volt ez így. Erőltetettnek, felszínesnek éreztem. Ma már nem. Szeretem megélni a pillanatot, hangolódni, készülni, emlékezni, szeretni, minden egyes napon. Na meg vannak fáradtabb napok. A fejem tükrözi. Amikor azt mondják, hogy „terhes”. Nagyon nem bírom ezt a kifejezést a várandósságra. Ha ki is csúszott a számon, kijavítottam, viszont ezekben a napokban élek meg „terhesebb” időszakokat. Csak a kötelezőt, csak a nélkülözhetetlent, és csak ott vagyok jelen, ami a legfontosabb, kisebb-nagyobb sikerrel.
Azt hittem, hogy az álmatlan éjszakáimat felhasználom írásra, de meg vagyok „bénulva”. Ébren sokszor, de mégsem. Üresjáratban fekszem, még a szememet kinyitni is megerőltető. Vagyok a csendben, hallgatom a fiúk szuszogását. Olyan is van, hogy dühös vagyok, és érthetetlen, hogy a testem már annyira fáradt, és mégis napok óta fent. Aztán megbotránkozom, hogy mit műveltem régen. Napokig meneteltem a bulikban, vagy csak otthon hétvégén, alvás nélkül. Majd szétgyógyszerezve, jó sok alkohollal elnyomva a kokaint, hogy végre elájuljak. Ott volt az üresség, a hiány, amit el akartam fojtani. Miféle kegyetlenség ez magammal szemben?
Majd megérkezik a hála. Hogy mennyire más lett az életem. Most azért vagyok fent, mert egy életet növesztek. Mert anya lehetek, mert visszaadhatok, mert újraírhatok. Elégedett vagyok. Ez nekem új. Sokszor eljátszottam, és sok mindent mondtam, amit magam is elhittem. De pont beszéltem a barátnőmmel, aki egyben a mentorom, és akitől sokat tanulok, hogy mennyire elégedett vagyok, és most végre tényleg. Tudom, mi az, amit ő érez.
Ő olyan lány, aki mindenben meglátja a szépet, aki nem panaszkodik, aki mindenből kihozza a legjobbat, mindent átfordít. Mindenért hálás, mindenre rácsodálkozik, tudja működtetni a gyermeki énjét, amellyel ide érkezett. Szoktam mondani, hogy szeretném segíteni megtartani ezt a gyermekemben is. Ő él, és sokszor olyan, mint aki el van varázsolva. Teljesen más szemüvegen át látta az életet, mint én láttam. Ő mindig felemel, és a legsötétebb pillanatokba is képes fényt hozni. Az életünk párhuzamosan fut, és teljesen más irányba ment, de az utunknak mindig voltak közös részei, és nem távolodtunk el. Volt, hogy évekig nem is találkoztunk -több ilyen ember is van az életemben-, de ez semmit nem jelent. Egyre több számomra fontos ember kerül elő, és valahol kimaradt több mint húsz év, de a lélek nem felejt. Szóval valami csodás megérkezés zajlik az életemben. Nem csak a várandósság, úgy minden történés.
Ahogy én is fogadom a nehézségeket, híreket, amik kizökkentettek régen. Vagy amelyekből mielőtt kijövök, hosszas önsajnálat, depi, önmunka előzött meg, mire ki tudtam lépni és fent lenni. Mindig a szélsőségek. Nagyon lent, majd fent, és képes voltam napokat, heteket eltölteni, mire kimásztam.
Olyan, mintha amit eddig kaptam kívülről, hogy mennyire „túltolom” az önmunkát, megfejtést, vizsgálódást, mára már teljesen beépült volna. Nem arra, hogy a mélyben turkáljon, hanem amiért elkezdtem: hogy egy nyugodt életem legyen. Hogy a „ki vagyok” kérdésre válaszokat kapjak. Hogy éljek, és ne túléljek. Hogy elfogadjak. Ez külön témát is érdemel, de szerintem ez volt a legnagyobb kihívásom, amit meg kellett tanulnom. Nekem ez nem ment. Semmi és senki nem volt jó, ezzel szó szerint mindig küzdöttem. Hogy megváltoztassak másokat és magamat. Úgy mindent, az elvárásaim szerint, amit én gondoltam, hogy hogyan és milyennek kellene lennie. Akár a páromnak, akár a szüleimnek, vagy bárkinek és bárminek.
Kezdődött külső dolgokkal, az időjárás, a politikai helyzet, más emberek, akikkel nincs közvetlen kapcsolatom, majd szép lassan egyre szűkült a kör. Jöttek a barátok és a végén a családomban találtam magam.
Nem értettem, hogy ha megfeszültem is, újra és újra beleestem a saját csapdámba. Azért szenvedtem, mert azt akartam, hogy a másik más legyen. Mást éljen, úgy viselkedjen, ami nekem jó, azt lássa, amit én akarok. Mindig akartam, hogy a másik felismerje a részét, ebbe egyszerűen nem bírtam belenyugodni. Haha. Az „ÉN”. Vicces, hogy az ego mennyire a rabságában tud tartani.
Persze ebben a kisfiam is sokat segített. Akkora személyiség már, hogy nem akarom, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom! Hadd legyen Ő! Nem anyának a pici fia, attól független, hogy amúgy meg az. Értitek szerintem.
Mindenki úgy egyedi, ahogy van, hisz a csoda bennünk van. Valahol ezt mindig is tudtam, nem véletlen ez a mottóm, belülről szólt. Emlékeztem rá, de még nem volt igazán az enyém.
Sajnálom és bocsánatot kérek azért, hogy szerettem volna, hogy megértsétek azt, amit nem is nektek kellett volna megérteni. Ez mind a saját tapasztalásom. Ha meg más is nyert általa, az külön extra.
Most elvonulok. Ha valami olyan belső megélésem és indíttatásom lesz, úgyis jövök bejegyzéssel. A csendemre vágyom.
Köszönöm, hogy velem vagytok a kezdetekben. Bízom benne, hogy tudok nektek adni, és a saját „gyógyulásom”, ha lehet ilyet mondani, vagy inkább “önmagamra találásom” segítség lehet számotokra is és egyre teljesebb formámmal találkoztok. Vagyis nem is formámmal, inkább velem.
Szeretlek benneteket. Ez most jött. Köszönöm. 🙂
Noya
