Barlangomban nagyon jó. Megtaláltam a kis csendem, nyugalmam. De oly sérülékeny vagyok jelenleg, hogy egy apróság is kizökkent.
Eszméletlen mélységeket élek, nem is tudom, voltam-e már így valaha? Egyszer azt mondták nekem, ahogyan haladok, a feladatok is egyre nehezebbek lesznek és valahogy most látom, hogy ez mit is jelent. Egyre többről szól.
Írásaimból érződnek a vívódásaim, és hogy még mindig a rám ragadt szerepeket vetkőzöm le. Fejben és gondolatilag sokkal hamarabb megérkezik számomra valami, mint ahogyan azt érzésbe is le tudom vinni, összehangolni. Bezárkóztam, védem magam, védem őket.
Újra felcsendül bennem, hogy ki vagyok? Újra és újra megkérdőjelezem. Amerre tartok, sokszor értelmetlennek tűnik, csak követek valamit, amit magaménak érzek, és talán amire visszatekinthetek. Türelmet tanulok, beragadtam és kiutat keresek.
Honnan? Talán pont a barlangomból…
Selejtnek hívom magam, mint valami gépet, ami elromlott. Küldetésem lett a hibáimat keresnem. Voltak már válaszaim, de folyamatosan vannak új kérdéseim. Most vagy soha évem van. Illúziók, önbecsapás. Színdarab vége, és szép lassan megérkezem.
Azt hittem, hogy annyi mindent tudok, közben kiderült, mennyi minden nem. Ezért új utakra evezek.
Noya