Ez az, amit ezek az apró kis lények nagyon tudnak.
Néhány hónapja egy pszichológus hölggyel beszélgettem. Meséltem már róla, hogy dolgozom a magzati kötődéssel. Jó ideje vagyok önismereti úton, imádok túrkálni a múltamban, traumáimban, a jelenemben megoldani a múlt káros hatásait, megdolgozni, kitisztulni, továbbengedni, hogy ne mérgezzenek. Nagy büszkén meséltem az önmunkámat, hogy miket értem el magammal, hogy honnan hová jutottam, és amikor erről beszélek, az igazából nekem mindig a belső utat jelenti.
A konzultáció vége az lett, hogy a szemembe nézett, és azt mondta: “fejezzem be a felépülést és a gyógyulást, kezdjek el élni”.
Leblokkoltam. Beültem a kocsiba, és sírtam. Egyszerűen csak jött, és ömlött belőlem. “Kezdjek el élni? – kérdeztem. És mégis azt HOGYAN?!
Szembesültem vele, hogy a tudásom valójában mennyire hiányos. Hogy azt hittem, hogy mennyi mindent tudok az életről, és rájöttem: semmit. Hogy beszélek a szabadságról, ami akkor azt is jelentette számomra, miközben nem is élek. Minden összetört, minden elképzelésem, eddigi megélésem, látásmódom. Eltelt néhány nap úgy, hogy hatalmas ürességet éltem. Mintha nem is lennék, mintha semmi nem lenne bennem. És jó volt.
Ránéztem a gyermekemre, és ránézek nap mint nap. Ragyog a szeme, mosolyog, örül mindennek, csodálkozik, fut, virgonc, ellenkezik, játékos. Tele van energiával, fáradhatatlan, mindent élvez. Kinyitja a szemét reggel az ágyban, és megy. Mi még magunkhoz sem eszméltünk, ő már tudja, mit akar csinálni. Egyszerűen látom rajta, hogy alig várja, hogy induljon a nap. Egy új nap, ami izgalmas, kihívásokkal teli, örömben gazdag. “Ani, Apa”, csak hallod a hangokat, miközben már nyújtja a kezét, és toporzékol, hogy keljetek már fel abból az ágyból!!! Látod a kérdéseket: mit fogunk ma csinálni? Ezt is, meg azt is, meg még egyszer, és ez is jó, de na, még egy kicsit ebből is. Aludni sem akar, mert nincs ideje, na meg mert ne már, hisz az legalább 2 óra veszteség a napból. Aztán megérti, hogy a 2 óra “veszteség” később több energia, játék, program és együttlét. Segít, főz, takarít, mindenben, ami házimunka, ami udvari munka, kiveszi a részét. Játékot csinálunk abból is. Örömmel. Jön, pakol, lomol, magyaráz, általában óriási türelemjáték, de megéri. Birkózik az apukájával, dobálja, gyúrják egymást, és sokszor “állatok”, és ökörködnek, én meg inkább becsukom a szemem, hogy ne is lássam, és kibírjam, hogy ne szóljak bele, mert ez mind kell neki.
Amit kapok cserébe… Amit látok… Az önállóság, a lelkesedés sosem fogy el. Nem érdekli, mi van rajta, hova megyünk, hol kirándulunk, neki tök mindegy. Csak lenni, élni, menni, csinálni, szeretni, ölelni, bújni, puszilni, játszani. Szabad!!! A szenvedés számára ismeretlen, elesik, vérzik, sír kicsit, feláll, és megy tovább.
Hallok olyat, hogy az ilyen gyerek rossz, hiperaktív, nem tud ülni, állandóan összetöri magát, stb., nem a gyermek személyiségtípusok elemzése a cél, csak a saját nézőpontom, hogy számomra mit ad, és mit mutat nekem ezáltal. Hisz gyerek, hisz tanul, hisz tapasztal, hisz kíváncsi, hisz benne még megvan az, amit sokan elfelejtünk. Próbálom ezt megőrizni, még ha ezzel a társadalom ellen is nevelem. Tudom, milyen korlátokkal élni, megfelelni, mindenhol bólogatni, elnyomásban élni, nem lehet azt mondani, amit szeretnék, mert fájdalmas az igazság, az a jó, amit a másik hallani akar, ami jó színben tünteti fel őt és engem. Tudom, milyen így élni, és hová vezetett. És milyen ebből kigyógyulni, mert mással sem foglalkoztam eddig. Az anyja, azaz én, amiért sírtam a kocsiban. Hogy hogyan kell élni? Ő mind tudja. Két éves múlt, aki várja a testvérét, de mégis még baba, és egyben egy kisember. Sokkal többet tud az életről, a világról, a boldogságról, mint a felnőtt szülei…
Mások a korlátok, hiányzik a keserűség, a savanyúság, a rosszindulat, a gonoszság, az irigység – és hosszasan sorolhatnám -, de semennyire nem célom a minősítés, hisz mindig erről beszélek, hogy a sok-sok árny mögött rejtőzik egy csomó csoda, amit elfelejtettünk. Ami bennünk van, velünk volt, amikor idejöttünk.
Kérem a Mindenhatót, az Istent, az Univerzumot és mindent, ami hatalmasabb nálam, hogy képes legyek arra, hogy ezeket nem veszem el a gyerekemtől, hogy minden tudásommal megőrizzem, és segítsek megtartani az értékeit. Az tuti, eszméletlen, amit a kis jövevénytől kapok. A magzati gyermekemre is gondolok, és a távozottra. Amin keresztülmentem általuk, ilyen fajta változást még semmi nem adott, pedig volt már néhány avatásom, de ez mégis más. Ez is egy beavatás, és egyszerűen, amit hoznak magukkal ezek a fiúk… Az életem legnagyobb ajándéka. Kérem, hogy elég legyek hozzá.
Tudom, hogy többekkel ellenkezik a véleményünk, mint megegyezik. De nem másnak nevelem a gyerekem, hanem úgy, ami számára a legjobb. Biztosan te is ezt teszed, mert nem véletlenül hozzánk jönnek, és választanak minket. Lehet a gyermekemnek ez a jó, a tiednek meg más, és ez így van jól.
A csoda benne van. És benned is. És mindenkiben.
Noya
2025 gyermekem