Sok írásom szól az anyaságról, szülővé válásról. Részben, mert ezt élem, másrészt mert minden összefügg mindennel.
Ma nem lennék itt, és helyt állni sem tudnék a fájdalmak és mélységek nélkül. Ahol egyszer felálltam, az máshol is segít és újra felállok. Egyszerűen működik, az életem minden területén. Ez megoldásfókusz. A kifogás helyet, a lehetőségeket tárom fel és azokat alkalmazom.
Van, hogy tovább maradok egy-egy szituban, vagy nehezebb, ilyenkor időt adok magamnak. Vannak még hiányosságok, fejlődni valóm, de sikerülni fog és tudjatok miért? Mert nem mástól várom.
Voltak időszakok, amikor panaszkodtam, állandó negatív tartományban voltam, elégedetlen és borúlátó.
Találkoztatok már ilyennel?
Vagy esetleg te magad is voltál már ebben a helyzetben?
Amikor bármit mondanak vagy próbálna segíteni, még több fal, még több kifogás, mindenki hülye, mindenki negatív, rossz a hely, a körülmények, hideg van, nagyon meleg van, mindig csak panaszkodik, mindenbe beleköt, pozitív jövőkép és gondolkodás ismeretlen, csodát vár és állandó megváltást, amit csak nehogy neki kelljen megtenni. Igazából ez inkább szól arról, hogyan is érezheti magát még rosszabbul, még mélyebben.
Futna a programok, komfortos a szenvedés, a mindig minden rossz. Amilyen szavakat hallok, ahogy tiltakozik a személy, amivel másokat illet, ítélkezik vagy a környezetét okolja, egy az egyben mintha magát írná le. Ragaszkodik, kapaszkodik, minden lehetőséget megfog azért, hogy ő nyomorultul lehessen.
Tudom milyen ez. Ebben éltem, ebből gyógyultam és ébredtem fel. Csupán rám volt szükség, nyitnom, befogadnom, meghallanom. Tükörbe és önmagamba néznem, és megkérdezni tényleg ezt akarod? Meddig várod még mástól? Mikor teszel valamit magadért az önsajnálaton kívül? Mit vagy hajlandó megtenni? Hogyan fogom jobbá tenni az életem? Mi kell hozzá? Mit szeretnék?
És arra koncentrálni.
Tudom jól, hogy nem könnyű idáig eljutni. Meghozni a döntést, egyáltalán szembenézni azzal, hogy ez tényleg ilyen egyszerű lenne vagy magam miatt tartok ott ahol. Pedig ilyen egyszerű.
Amikor idáig eljutottam, valahogy máshogy érzékeltem a külvilágot, felfedeztem az önmagamban rejlő lehetőséget. Ezáltal lehetőségem volt másokban is. Észrevettem a segítséget, kiszűrtem azt ami pozitív, vagyis azt engedtem be. Nem azt néztem mi rossz és kerestem a hibát, hanem mi az, ami szép. Bár ehhez mindig volt érzékem. Meglátni az emberek legsötétebb oldalukban is a szépet, a lelket. Azt az igazi lényt, amit sokat nem látnak és anélkül élik le az életüket, hogy tudnák azt, hogy valójában milyen csoda lakozik bennük.
Arról is dönthetek mi jöhet az életembe. Kit engedek be, kit nem. Hova helyezem a fókuszt? Merre tartok?
Végtelen esélyt tudok adni és kitartásom van személyek felé, de már tudok elsétálni onnan, ahol visszatartást érzékelek. Hiába látom meg másban azt, amit ő nem lát önmagában, ha az rám nézve már káros. Már fojtogat a jelenlét, az ilyen közeg. Ki kell lépnem, nem tudok bizonyos időn túl benne maradni, egyszerűen levegőt kell vennem. És ezt nem a másik ellen teszem, hanem magamért. A határaim védelméért. Ha túl sokat adok magamból olyan helyen, ahol a másik azt nem tudja fogadni, még a saját börtönének rabja, megengedem neki, de nem vagyok köteles benne maradni. Elfogadom, ha valaki így szeretné élni az életét.
Azt viszont meg tudom mutatni, hogy fel lehet ebből ébredni és elindulni egy teljesebb felé, hogy működik, hogy lehetséges. Hogy rajtam múlik, dönthetek és végtelenül hálás vagyok, mert mindent a VÀLTOZÁSNAK köszönhetek.
Közben meg tudjátok mi történt? A nagy említett “változás” alatt?!
Önmagamra találás.
Semmi különös azon kívül, hogy elkezdtem időt tölteni velem. Csendben lenni, figyelni. A külső zajokat lehalkítani, és a bennem lévő hangokat meghallani.
Hálás vagyok.
És ha nem találok olyan dolgot az életemben a napomban, amiért HÁLÁS lehetek?Akkor maradok itt, ezzel kezdem.
Noya
