Van egy barátnőm, aki végigkísérte az életem. De úgy mindent. Volt amikor távolabb volt, volt hogy közelebb. Tegnap meglátogatott. Meséltem előtte a férjemnek, hogy ő már el sem tudja képzelni ki voltam régen. Hogy annyira más voltam. Pedig, amikor megismert annak az önmagamnak voltam az “újított” kiadása. Csak idővel a felelősség, a szerepek, az új feladatok, a változások, kissé háttérbe szorítottak. A barátnőm azt mondta semmi baj nem volt azzal a Noyával. Ő nagyon szereti azt az énem, és sokszor emlegeti is. És az tudjatok melyik énem volt?! Amit el akartak velem feledtetni. A megtagadott, elutasított, elhallgattatott, “rossznak” beállított. Megkérdeztem magamtól, hol van az a Noya? Elnyomtam. Mert nem volt jó. Nem illett a rendszerbe, a családba. Később konkrétan már sehova.
A személyiségem darabokra hullott. A viselkedésem nem volt elfogadott. Igazat mondani, felvállalni, kimondani. Amivel már szembe mertem nézni, a túloldalon azt jobb volt elfelejteni, elnyomni, sosem a felszínre hozni. Amiben újítani akartam vagy nem akartam, vagy máshogy akartam, az tiltott volt. Bűnös voltam, megvetett, akinek nem jó az, ami van, sokat akar, “nagyra” vágyik.
Miért is baj, hogy láttam valamit nap mint nap, amiből ki akartam lépni? Ami nekem sok volt? Ami feszített és amit nem éreztem magaménak. Igen többet akartam. Sokszor ittam azért, mert az segített, hogy pillanatnyilag elfogadjam önmagam. Őszinte voltam, szókimondó, impulzív, vagány, laza, aki előtt sosem volt akadály és bármit megvalósított. Aki kimondta az igazát, akkor is, ha az a másiknak nem tetszik. Aki sokszor “elevenebb” volt , mint a fiúk a suliban. Egy igazi lázadó, de inkább útkereső, aki ki akart törni valamiből, amit akkor még nem tudott. Sosem bírtam a korlátokat, a kontrollt, az elnyomást, a megfelelést. Nem tudtam vele azonosulni igazán, egy magamra erőltetett valami volt az egész életem, mégis a kint győzött. Olyan lettem. A megtört lelkem szeretetre vágyott. Az önbizalomhiányos énem elismerésre, az elutasított, kapcsolódásra, ezért szépen mindent megtettem. Még azt is, hogy elfedtem aki vagyok.
Mélyre toltam és bólogattam, hogy jó legyek. Feladtam önmagam mások kedvéért. Futottam ugyanazokat a köröket. Hogy a szüleim jó kislánya legyek, akiért nem kell “szégyenkezniük”. Hogy jó partner legyek a férfiaknak. És úgy mindenhol, sorolhatnám. Mindeközben belül emésztettem magam. Nyeltem, eljátszottam. Egy elmebetegnek éreztem magam, akiből az alkohol állatot hozott ki. Tudjátok sokáig hittem, hogy az a gond. Az alkohol, meg a drog. És nem. Nem lett más a tisztasággal. A megnemértettség, az elfojtások, az önmegtagadás, a másoknak való alkalmazkodás, a bizonyítás, hogy „én” jó vagyok. Közben belül ebbe belerokkantam. Elvesztettem önmagam, és már nem találtam. Kirobbant belőlem, amikor már nem volt hova nyelnem, csak ilyenkor már késő. Ilyenkor már rombol. Azt teszem, amit velem tettek hatványozottan. Bántottnak érzem magam, mert nem fogadtak el. Nem hallottak meg. Rájuk haragszom, ezért jól megbosszulom, majd a dühömet magam ellen fordítom. Mire ezt megteszem, már nem tudom jól. Olyan stílusban jön, hogy megint én vagyok, aki rosszul érzi magát, aki gáz, aki őrült, aki szégyenkezik. És beigazolódik az, amit újra és újra hallok. Minden az én hibám! Elhallgattam.
Csak a csend sokáig nem igazi volt, a zaj belül folytatódott, ami idővel felrobbant, újra és újra. Őrületbe kergetett. Én magam voltam az őrület. Közben csak érzelmileg elérhetetlen embereket, akartam “meghódítani”. Olyan helyen akartam elfogadtatni magam, meghallatni, ahol maguk sem tudták ezt megtenni. Ott mondtam ki az igazságot, ahol nem bírták el azt. Olyan helyen akartam többet, boldogabbat, jobbat, ahol még a régi és elavult minta dominált, és számított jónak. Szenvedtem, és már nem akartam. De amíg ott voltam, abban voltam.
Eljött az idő, hogy kitörjek. Hogy újra kezdjem. Hogy emlékezzek. Hogy meghalljam magam, és elkezdtem tanulni aszerint élni. A férjem azt mondta semmi baj a nagyravágyásommal. Ez is kinek mi?! Pénz? Hatalom? Segíteni? Önmegvalósítás? Álmok? Talán önelfogadás? Hmmm….tényleg. Milyen sokat is akarok.
Elfogadni önmagam. Meghallani a lelkem hangját, hívását? Ez aztán a telhetetlenség.
Közben ha többen csinálnánk egy tök jó világban élnénk.
Még mindig keresem az időközben elvesztett darabkáim. Az aktuális állomásom is erről szól, de a teljesség felé megyek. És meg fogom találni!