Tudjátok, hányszor mondták rám, hogy nem vagyok NORMÁLIS? És tudjátok, milyen szabadság volt, amikor beismertem, hogy nem is akarok? Legalább tisztában vagyok vele, és nem csinálok úgy, mintha az lennék.
Amikor rehabra kerültem, hálás voltam. Nem azért, mert könnyű volt, hanem mert végre úgy éreztem, teszek valamit magamért. A fejlődésemért. Tipikusan az a lány vagyok, aki, ha esik az eső, táncol és ünnepel. És mégis sokáig úgy éreztem, hogy ezt mások rossznak látják.
Ma már látom, hogy erény, ha be tudom fogadni a jót, a szépet, az ajándékokat, a kegyelmet. Vágytam arra, hogy lássanak. Így megláttam magamat. Amit sikerül bennem, azt megy a másikban is. Amíg negatív képet vetítek, érdemes a saját negatív oldalammal szembenéznem. Ha a pozitívat nehéz megtekintenem, sikerül-e magamban megkeresnem?
Ami nekem sokat jelent, az másnak lehet, hogy semmit sem.
Rájöttem, hogy nem mindenki ugyanonnan nézi a világot. Van, aki nehezebben tud azonosulni ezekkel az érzésekkel, mert éppen a saját fájdalmával küzd. Ismerem a szenvedést, mesterfokon űzöm. Talán ezért tudok ennyire örülni az apróságoknak.
A pozitív emberek inspirálnak. A nehéz érzések megélésével, a könnyekkel is így vagyok. A cselekvés motivál. Ha valakinek sikerül, miért ne sikerülhetne nekem is?! Az érzéseim lehetnek jók és rosszak is. Ma már mindenben meglátom a tanítást.
Most is magokat ültetek. Erőt gyűjtök. Mert olyan időszak jön, amikor nagy szükségünk lesz egymásra. És ez nem borúlátás. Csak megengedem azt, ami van, és minden helyzetből megpróbálom kihozni a legjobbat.
Noya