Régen írtam. Vannak időszakok, amikor szeretek posztolgatni, azt érzem, ki kell mondanom dolgokat, és vannak, mikor a csend többet ér, és nincs is úgy mondandóm.
Ugye egész életemben önmagam keresésével, megismerésével voltam elfoglalva, nem számított semmi és senki, csak hogy menjek a fejem után, tapasztaljak, de most másféle belső folyamatok zajlanak bennem.
Visszakerültem egy élethelyzetbe, már más Noémiként. Elmentem úgy, aki kereste magát, és visszajöttem úgy, aki megtalálta, és ez ismét új volt.
Máshogy látom a családom, az unokatestvéreimet, felnőttek, családjuk lett, mindenki éli a maga kis életét. Megláttam, mennyi mindenből maradtam ki, és időt szántam olyan dolgokra, amik igazán fontosak. Valójában mindig is hiányzott a családom, csak nem tudtam, mit kezdjek velük. Sokszor hazudtam, őszintétlen voltam, rejtegettem magam, és nem voltak komfortosak ezek a helyzetek.
Van a terápiás mondás, hogy „csak te változol, és a körülötted lévő emberek nem” – most ez is megdőlt. Évről évre, hónapról hónapra és napról napra megdőlnek bennem az „okos mondatok”. Mindannyian változunk, és nincs két egyforma nap – valaki előnyére, valaki hátrányára –, de változunk. Nem ismertem magam, miért is gondoltam, hogy ismerem őket? Kimaradtam az életükből, és az egóm sokszor szeretett volna meggyőzni, hogy én milyen szuper vagyok, de ők feljebb voltak nálam. Nem akartak megváltoztatni, elfogadták a változásom, a menekülésem, az önpusztításom, az életem szégyenfoltjait. Szerettek, és sosem fordultak el tőlem. Aki valaha elfordult önmagától, az én voltam, nem ők.
Olyan trendi a „diszfunkcionális” megfogalmazás –megkockáztatom, hogy valamilyen szinten minden család az –, mégis, ha van egy ilyen rátekintés az életünkre, akkor ez lehet lehetőség is, hogy mássá tegyük.
Tényleg nem gondoltam, hogy ebben az életemben még a családi karmámon is lesz lehetőségem dolgozni, és de. És sokkal jobb, mint a menekülés. Lassan tényleg felnövök, és hálás vagyok azért, hogy ők azok, bármennyire is az a trendi, hogy a családunkat és a neveltetésünket hibáztatjuk mindenért. Ez egy téves hitrendszer, a szembenézés és a megoldások helyett.
Nyilván vannak olyan esetek, amelyek menthetetlenek, ahol jobb a lezárás, vagy szimplán abban a helyzetben az a megoldás, ezt mindenki maga dönti el. Nem cáfolom és jogom sincs megítélni más élethelyzetét.
Viszont baromi hálás vagyok azért, amit a napokban itt tapasztalhatok.
A család szent, és nem véletlenül születünk oda, és azok közé, ahová. Nekik köszönhetek mindent, ahol most tartok. Igen, a nehézségeket is – mert ezek adtak lehetőséget a fejlődésre. Mindig a család feketebáránya voltam, a férfiakkal való sikertelen kapcsolataim miatt az elmúlt években sokat dolgoztam az apasebemmel, a várandósság óta előtérbe került az anyasebem, mióta itthon vagyok, úgy kb. minden sebem. 🙂
Sokat foglalkozom visszamenőleg a családi terhek letételével, és semmit nem bántam meg. Nélkülük sehol sem lennék.
Mindenki úgy van jól, ahogy van. Nagyon szeretlek benneteket.
Tegnap megköszönték, hogy vagyok – én köszönöm, hogy vagytok, és mindig mellettem voltatok.