Mondtam, hogy jövök majd a vívódásokkal, az anyai krízissel.
Milyen a testvérrel? Hogyan éled meg a szétszakadást?
Hazamész egy csecsemővel, aki a véred a gyermeked, de a családod ezzel konkrétan akkor szembesül úgy igazán, amikor otthon lesztek.
Nos. Mindenki visszakapja anyát, hurrá. Folytatjuk ahol abbahagytuk.
A kegyetlen igazság az, hogy attól, mert “anya hazajött”, nem minden ugyanúgy megy tovább, mint addig. Valakinek ez lehet megy, nálam tanulási folyamat tovább “szakadni”. Még több részre osztani magam úgy, hogy egy élet most tőlem függ.
Közben gyermekágyas időszak van. Egy nő, aki életet adott, ilyenkor vérzik. Fáj, ülni, mozogni, úgy mindent. Tejbelövellés, milyen fincsi ugye? Küzdelem a hormonokkal, a fáradtsággal. Munka azért, hogy tápláld a gyermeked, hogy etető legyen a tested. Egy kis tejláz, hmmm…Volt már valakinek? Ja igen, majdnem mindenkinek. Pihenj! De közben állj helyt! A tested szét van csúszva, aminek úgy a helyén kellene lenni, az nincs. Ha fél év múlva is kattogsz miközben kiszállsz az ágyból, az természetes, majd elmúlik vagy nem:) Sok minden küzdelem, de igazából fel sem tűnik, viseled. Az anyaság csendes. Hogy min mész keresztül halk. Tudod, hogy túl leszel rajta, hogy ez az ára. Ránézel a gyermekedre és új erőre kapsz, vagy pont túlélsz. És túl is fogod, csak nem mindegy hogyan!
Mi marad meg benned?
Mennyire lesz trauma vagy önfeladás ez számodra?
Elveszíted önmagad?
Vagy pont megtalálod?
9 hónap után a csak a tested lesz könnyebb. A többi most kezdődik, vagy folytatódik. A kaland, a család, a felelősség. Közben a nagyobb gyermek éhezik rád. Gyűlöl és szeret. Magához húz és elutasít. Kicsi még. Tombolnak az érzései. Vívódik, ahogyan te is. Változások zajlanak az életében, amiket nem tud kezelni. Felnőttek nem tudják az érzéseiket kezelni, mit vársz a 2 és fél évesedtől? Neked kell vele megértetni. Jó esetben tudod mi zajlik benne. Pontosan tudtad mi fog történni, hogy fog reagálni. Meg is érted, mindent megértesz. A kiabálásával, a sikolyokkal, az ellenkezésekkel a figyelmed akarja. Hogy vegyél észre anya. Hogy visszanyerje a régit, hogy minden ugyanúgy legyen. De illúzió lenne úgy csinálni, mintha minden ugyanolyan lenne. Közben te figyelsz rá. Amíg ellátod a kicsit, ugyanúgy vele is vagy. Mire hozzá érsz már leharcolt, kifacsart, erőtlen, de ott vagy. Ő nem ezt szokta meg. Persze hogy nem tetszik neki. A Mini rajtad fekszik, fogod, óvod, őt meg fel sem tudod emelni, mert épülsz. Mert amúgy rosszul vagy, ha hozzád érnek. Mert a tested szinte szétrobban. És még sorolhatnám a sok-sok példát.
A mini hálás. Őt nem zavarja semmi. Csak néz szikrázó szemekkel, mint egy istennőre. Csodálja a tesót, azon sem akad fent, ha ő épp a fülébe sikít, vagy lerántja a fejét a ciciről. Eszik, alszik, nézelődik, ismerős hangok a pocakból. Neki a lárma már otthonos. Aztán a puszik, az ölelések, ahogy közelednek. Ahogy mindenét a kicsinek adja. Fogja a kezét, hogy vigye sétálni, de ő még nem fog sétálni. Akkor most szomorú. Aztán ha sír, meg kell nyugtatni. Ő a legelső, aki mindent megtesz. Meg akarja fogni, ringatni, puszilni. Segít, mindenben, amiben tud.
Na de erről könyvet is lehetne írni, és ez még nem az. Hagyom, hogy megélje az érzéseit, miközben könnyes szemmel élem a sajátomat. Most csak egy kis minimális betekintőt mutattam az anyaság egy igazi oldaláról.
Felhozok egy fantasztikus kijelentést, ami így hangzik: “hogy csak otthon van a gyerekkel és nem csinál semmit”.
Na ezek azok az ítéletek, amik nem az anyát minősítik. És emiatt döntöttem kb 2 éve arról, hogy fogok indítani egy anyavonalat. A saját krízishelyzeteimben láttam azt, hogy egy anya mennyire “magára” marad. Volt, akit be tudtam engedni, akik segítettek végigcsinálni és rájöttem, hogy ez a világ tejesen más lehetne, ha több megértést, segítséget és támogatást kapnának ezek a nők. És nem kellene a terápiákon mutogatni, hogyan cseszte el a szülő a gyerekét, hanem segíteni ezeket a szülőket, ami nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy mentálisan egészségesebb gyermekek kerülhetnek ki a világba, persze szülőkkel az élen.
Na ez lett az egyik életcélom. Hogy megtanuljam, hogyan lehet csinálni, anélkül, hogy örökösen a gyerekkoromra mutogatok, vagy mástól várom a megváltást.
Ezek a nők, mi, erőnkön felül teljesítünk. Teremtünk. Képesek vagyunk életet adni. És ezt nem hangosan tesszük. Csendben. Alázattal. Talán ezért sincs kellőképpen elismerve az anyaság. És nem is célom, hogy dobogóra állítsam magunkat, de igenis kimondom az igazságot. Mert sokunkban megvannak ezek az érzések, csak a mélyben, kimondatlanul. Azt hiszik rosszul csinálják, mert épp nem magasan élik meg, mert nem a rózsaszín felhős habos babos szülőséget tapasztalják. Hát nem is mindig kell.
És tudjátok imádok anya lenni és egy csodának tartom, amin keresztül megyünk, amivé közben válunk, amit ez az egész ad. Viszont ez nem jelenti azt, hogy átugrom és kihagyom ezek megélését.
Amikor egy anya segítséget kér, az nem azért van, mert nem akarja csinálni. Nem akarja a nagyobb gyerekét nevelni. Hanem mert nem olyan állapotban van, hogy egyedül mindent elbírjon. És ezt nem minősíteni kellene, hanem megtartani.
A „nem csinál semmit” nem az anyákról szól. Hanem arról, mennyire nem értjük, vagy nem akarjuk érteni ezt az időszakot.
Engem tudjátok mi ment meg? Hogy csacsogok a barátnőimmel, anyukákkal, arról, ami van. És igen, el fog múlni, túl leszünk ezen is. Lesz amikor el is felejtjük, hogy ilyen is volt, de attól függetlenül van, és nem csinálok úgy, mintha minden tökéletes lenne és mindent nagyon jól kezelnék. Beszélek a krízisről, így nem viszem el magam a depresszióig.
Az anyaság ilyen, és nincs olyan, hogy megszöksz. Vagyis számomra ez nem opció. Próbáltam már képzeljétek. Az albérletünk elé jutottam a kocsiba. 20 perc magamban elég is volt. Csak 20 perc, x hónap után. Akkor jöttem rá, hogy számítok. Nem szűntem meg létezni, mert anya lettem. Megérdemlem a figyelmet, ha mástól nem is, magamtól, mert annál jobban nem tölt semmi, minthogy velem lehetek.
Noya