Hiányzik az írás, a fiúk alszanak. Van egy kis időm.
Megszületett a második pici fiam. Igazi csoda. Nem akart még jönni. Indították, de szerencsére nagyon szépen elkezdődött a folyamat. Megélhettem azt, amire vágytam. A fájásokat, ahogy elfolyik a magzatvizem, ahogy felkészül a testem, hogy megszüljek ismét egy életet. Első alkalommal is indukciós beavatkozás volt, de akkor végig kaptam az oxit, burokrepesztés, stb, más volt az élmény, szinte megállás nélküli fájások, de a végeredmény szép lett. Ahogyan most is.
Apás szülésnek indult, el sem tudtam képzelni mást. Befektettek a kórházba “túlhordás” miatt. Húztam, amennyire tudtam. Egyszerűen nem volt szívem a másik gyermekem otthon hagyni. Nem voltam kész. Majd egyik éjjel mondtam a férjemnek, hogy ma nem jövök haza, maradok. Ekkor hoztam meg a döntést, elbúcsúztam a családomtól, a kisfiamtól, átadtam az ajándékom, elmondtam neki, hogy itt az idő, amire már hónapok óta készülünk. Sokat beszéltük erről a napról, olvastunk, készítettük annyira, amennyit ő fel tud fogni. Hol várta, hol tudomást sem vett róla. Volt, hogy akarta, hogy megszülessen a tesó, volt, hogy azt mondta, maradjon bent. Ez az egyik legnehezebb. Őt itthon hagyni. De tudtam, hogy hamarosan megszületik a másik gyermekem, akinek ugyanúgy szüksége van rám.
Elmondhatatlan érzés lélekben szétszakadni. Hiszem, sokan tapasztaltátok már ezt.
A kérdések. Mi lesz? Hogy fogja fogadni? Beállítotok egy csecsemővel és minden megváltozik. Anya és apa figyelme osztozik, már nem csak ő van, hanem ők. Helyt tudok-e állni? Kettőt szeretni? Legbelül tudtam, hogy már rég kettőt szeretek.
Közben a kórházban teltek a napok. A családom beteg lett. Benyelték az influenzát. Engem a kórházi lét mentett meg. Találkozni sem tudtunk, mert óvtuk a pocaklakót. Elkeseredett voltam, közben a gyermekem otthon 40 fokos lázzal, a férjemmel az élen. Kitűzték a dátumot, amikor indítják és megpróbáljuk még mindig kisebb beavatkozással a folyamatot “természetes” út felé terelni. A férjem egyre betegebb. Belekényszerült egy olyan döntésbe, amit legszörnyűbb álmában sem gondolt. Lemond a jelenlétről, a fia és a saját védelmem miatt. Mindketten sírtunk, nem titok, és utána is csak ablakon keresztül találkoztunk. Cserébe fentről mellém álltak, támogattak. Csodás, könnyű és gyors szülésem volt és még a kis vajúdós tornámra is volt erőm, amit gyakoroltam.
Az orvosok, szülésznő, nővérek, szobatársak, Pránanadis társaim és szeretteim támogatását is élvezhettem “távolról”, mert sok esetben nincs is szükség a fizikális jelenlétre. Tudtam, hogy velem vannak. És megcsináltuk. Olyan erővel és lendülettel érkezett meg, bár kissé morcosan, mint akit megzavartak.
“Egy asszony ereje, megszüli az életet.”
Tiszteletem minden nőnek, anyának független attól, hogy spontán szülés vagy császár. Tiszteletem az apáknak, akik az “asszonyuk” mellett vannak. Ez a bentlét megint sok mindent mutatott. Láttam anyákat komplikációval, sürgősségi beavatkozással, napos vagy több napos vajúdással. Még életmentő műtéttel is találkoztam. Mind nagyszerűek vagytok és hősiesen viseltétek a sebeket, a fájdalmat, a gyászt, ha esetleg másképp alakult, mint terveztétek. A vége mindenkinek egy élet a karjában, akit táplál, óv, eláraszt a szeretetével. Akinek otthont adott a méhe, a lénye, a rezgése és immár az élete.
A védőnőm megerősített, hogy milyen jól lehoztam ezt így, hogy közben a családommal ez a helyzet állt fent. Azt éreztem, hogy nincs más opció, ott kell lennem. Az érkező kis jövevény ugyanúgy megérdemli a figyelmet, a jelenlétet, sőt. Neki ez nagyon nagy útja, a születése, amire hónapok óta készülünk.
A dicsőség nem csak az enyém. Amit még fontos kiemelnem a férjem támogatása. Sokszor elbagatellizálom, hogy jó apa, meg foglalkozik a gyermekünkkel. Hogy ez a dolga, a normális. Ezt vállaltuk, ugyanúgy az apja is vegye ki a részét, stb. De akárhogy is nézem, még mindig vannak olyan családok, ahol ez nem a norma. Hálás vagyok, hogy ilyen apát választottam neki, vagy ő nekem és bízott bennem. Hogy tudom, hogy a fiam otthon “jól van”. Hogy több, mint egy hétre egy apa felelősségteljesen helyt állt, egy közel 2 és fél éves kisgyerekkel, ahol még egy fránya vírus is leterítette őket és valljuk be, a férfiak nagyon tudnak szenvedni. Gondoskodott róla, tudtam, hogy biztonságban van és végtelenül megbízhatok a férjemben. A mama is segített, de egyszerűen megszűnt mindenki más létezni a gyermekem számára, csak “apuci” volt.
Én ugyanúgy megszűntem létezni. Erről majd egy külön poszt. És a testvérrel való kapcsolódási folyamatról, a vívódásokról, amik egy anyában, szülőben mennek ilyenkor végbe.
Köszönöm a figyelmet.
Egy anya.
