A kiváltó sztori az volt, hogy a felépülésem mélypontját éltem, ami nekem általában egy párkapcsolati szakítás volt. Ilyenkor úgy éreztem vége a világnak. Kidobtak, mint úgy általában mindig. Majd visszaengedtek, vagy visszakönyörögtem magam. Használtak és elővettek, amikor kedvük volt. Aztán ha uncsi voltam, vagy sok, vagy gáz, vagy többet akartam, vagy érezni kellett, mehettem. Nyilván ez ennél sokkal összetettebb, és később ezekről bővebben.
Na de józanul ez kellemetlen volt. Ugye régen úgy éltem túl, hogy segítettek a tudatmódosító szerek, vagyis elnyomni segítettek. A lényeg már le voltam nagyon fogyva, és itt lett elegem a programból, amit futtattam egész életemben. Visszaesni nem akartam, sem ilyen kapcsolatban lenni. Ez pont volt az i-re, hogy fejezzem be magamnak a hazudozást.
Ekkor láttam, hogy a felépülési programom nekem kevés. Használat nélkül élni kevés. Sokkal mélyebb és súlyosabb traumák, mentális problémák húzódtak, húzódnak meg a háttérben, ami több, mint a függőség. Amit nagyon jól tudtam használni annak elnyomására, hogy a valós és mélyebb gyökereket elfedjem.
Felismertem, hogy megint ugyanabban a helyzetben találtam magam. Azt hittem a világ legszerencsétlenebb embere vagyok. A “szegény Noémi”. Akit kihasználnak, akivel csúnyán bánnak, akit nem tisztelnek. Akit már megint kidobtak, vagy már szexre sem kell. Aki könyörög, hogy fogadják vissza, és bizonygatja, hogy ő mennyire jó ember, és nő. Mindent megtesz, és még annál is többet, és megváltozik. Teljesen átszellemül a másik kedvéért, és elveszíti, feladja önmagát. Pedig már inni sem iszik, drogozni sem drogozik, amire eddig jó volt fogni. Bár ekkor a társfüggőség még igen aktív.
Itt más cselekvés kellett. Ehhez kevés az érzéseimről beszélni. A dolgok felszínes oldalát kapargatni. Mélység kellett. Önmunka. Ezen a szinten már meghaladtam a körülmények okolását.
Valamiért menekültek tőlem, volt egy pont, ahol nem bírtak elviselni. Valamiért sok voltam, és be kellett fejeznem az áldozatszerepet, ha valamit ki szeretnék hozni az életemből. És itt tökmindegy, hogy az ex milyen nárcisztikus, személyiségzavaros, drogos. Nem szeretek diagnosztizálni, hisz nekik is csak tele van a múltjuk sötétséggel, mert a társadalmunk mentális problémái a tetőfokon. Amiről tudomást sem veszünk, nemhogy eljussunk a változásig.
Traumatizált vagyok, nehéz életem volt. Olyan helyzetekbe keveredtem, amivel szembe kellett néznem. Feltárnom a probléma gyökerét. Megélnem azokat a valós fájdalmakat, amikből ezekbe a férfiakba menekültem.
Hogy én is használtam őket, arra várva, hogy ők majd begyógyítják a sebeimet.
Őszinteségre volt szükségem. Itt már nem volt helye önámításnak.
Vagyunk áldozatok, és minden összefügg mindennel. Viszont eljön az a pont, amikor már kezdenek összeállni a kirakós darabkái, és muszáj hozzátennem a saját részemet, hogy az teljes legyen. Hogy a valódi megoldást megleljem.
Ezt változtatta meg az a hétvége, amit említettem nektek. Egy elvonulás, egy közösség, szeretett személyek. Ott az univerzum felkapott. Konkrétan kiemelt. Addig egyfajta ‘bántó’ szeretetet ismertem. Akkor megcsapott másnak a szele. Olyannak, ami gyógyít és elindított bennem valamit. Megnyitott, melyhez egy konkrét személy is társult, később több. Mindezt úgy, hogy tudatosan 2008 óta kerestem a válaszokat.
Itt már nem akartam tovább menekülni. Ekkor éreztem, hogy megérkeztem. Belevágok az életembe, ami azóta is folyamatban van. Közel sem vagyok az az ember, aki lenni szeretnék. De számomra már ez is nagy lépés, és haladás önmagamhoz képest.
Noya
Kép: 2021 Zalaszántó