2021. július 24.
Az egyik segítőm egyszer megkérdezte, hogy mit ad számomra az erdő?
Akkoriban azt válaszoltam, az az egyetlen hely, ahol önmagam lehetek. Ahol eltávolodom a város zajától, a negatív energiáktól és tényleg csak töltődöm. Ahol, ha épp Aranyhajat szeretnék énekelni torkom szakadtából és ugrándozni szeretnék, mint egy kislány, megtehetem. Az az a hely, ahol érzem, hogy élek és nem „kell” megfelelnem külső elvárásoknak, a társadalomnak, az embereknek. Ahol nem néznek rám furán attól, mert jól érzem magam és felszabadult vagyok. Ahol bátran vállalom azt az álmodozó kislányt is, aki bennem él és senki nem ítél meg érte, ha tele vigyorral az arcomon mászkálok. Ahol megcsodálhatok mindent, ami él, nincs eltorzítva, ahol a valóságot látom. Ahol nyugodt vagyok és meditáció nélkül is van kapcsolatom önmagammal, közel kerülök a belsőmhöz, aki én vagyok és akit valaha nem bírtam elviselni.
Azt mondta nekem a segítőm, hogy tanuljam meg beültetni a hétköznapjaimba, hogy hozzam ki az utcára, a városba. Tanuljam meg azt, hogy ne csak itt érjem el ezt az állapotot, hanem ültessem át a napjaimba.
Az utóbbi időben közel kerültek hozzám olyan emberek, akikkel sétálok az esőben, eszeveszetten táncolok egy medencében, nem probléma, ha esik, ha fúj, ha hideg van, ha dörög, kimerészkedünk a természetbe és azt vettem észre, egyre jobban sikerül ezt megtennem egyedül is, az utcán vagy a munkahelyemen, emberek közt. Észrevettem, hogy táncolok (inkább kisebb mocorgás) és énekelek az utcán, egy buszmegállóban és, ha valaki meglát vagy meghallja, mosolyt csalok az arcára és kissé én is zavarba jövök… Aki csúnyán néz rám, azzal nem tudok mit kezdeni, engem boldoggá tesz, hogy élek.
Ha valaki ezt mondja nekem néhány éve, hogy ha elengedek bizonyos dolgokat az életemből, ezt kapom cserébe, nem hiszem el.
Ma nincs semmim, ami materiális dolog, pedig valaha azt hittem, az tesz engem boldoggá. Viszont van lehetőségem, vannak csodás kapcsolataim, családom és van lelkem, egy sérült kis csodás lélek, aki küzd az életben maradásért és, hogy azt minél szebbé tegye. Legalábbis eddig küzdött…
Most már azt érzi, itthon van, mindenhol itthon van és tud boldog lenni, nem anyagi javaktól, nem külső körülményektől, nem az idő alakulásától, nem helytől függően. Tud sírva nevetni, őszintén boldog lenni, a fájdalmaktól nem menekülni, hálás lenni, apró dolgoknak örülni, a csodákat észrevenni és tanul élni, sőt már élvezi is azt, szeretem.
Mikor feltöltök egy képet vagy írok az oldalamra, sokszor akkor is görcsben van a gyomrom attól, hogy ki mit mond, gondol, hogy már megint posztolok vagy írok, vagy amiket írok, de komolyan?! Noémi?! Ne agyalj már! Tedd, ami jól esik! A saját facem, tényleg ezt is külső körülményektől teszem függővé? Imádom, ahogyan megbeszélem magammal a dolgokat és szeretem magamban, hogy nem vagyok normális.
És igen, sokszor benne van az is, hogy szeretem megmutatni, hogy lehet élni, hogy a világ csodás, hogy nem keserű, hogy van élet a falakon kívül… Hogy lehet élvezni azt, ami van, a jelenben lenni és a pillanatnak élni.
Biztosan eljutok arra a szintre is, amikor már ezt nem bizonygatom, hogy ezt magamban élem meg, de még itt tartok.
Ezért is hálás vagyok és köszönöm!
