Mostanában nincs közölnivalóm. Pontosabban van, de annyi, hogy kiemelni semmit nem tudnék. És időm sincs írni. Közösségi média STOP-ot is tartok. Visszajöttem egy hirdetés miatt, és hagyok itt egy posztot. A webem továbbra is működni fog, feltöltöm majd a blogom, és elérhetővé teszem a kommenteket. Túl sok az inger, a teher. Továbbra is azt érzem, egyedül oldok meg dolgokat, még ha van is partnerem, sokszor olyan, mintha nem lenne. Viszem a férfi szerepeket, a nők transzgenerációs terheit, és nem tudok kiszállni. Majd ezt is leteszem.
Közben ANYAVONAL
A gyermekkorom nagy része kiesett. Kevés az óvodás, iskolás emlékem, és az otthoni is. Sokszor találkoztam azzal a gondolattal, hogy mindenért a szülő felelős. Én pedig eljutottam odáig, hogy a saját családomat ‘betegnek’ és ‘diszfunkcionálisnak’ láttam, és magamat is annak, akit ők azzá tettek. Ma már tudom, hogy ez így önmagában nem kerek.
Óvodás évek. Leválás, elválás, elengedés. Először a születés, köldökzsinór, majd a szoptatás, leválasztás, és jöhetnek az intézmények. (Felszínesen sorolom, tapasztalatból.) Két napja magamon kívül vagyok. A beszoktatástól, ami máshogy alakult, mint amire számítottam. Szétestem. Maga ez a folyamat, hogy egy hároméves apró gyermeket kiengedek a világba, amiből oly sokat láttam. Elengedem a pici kezét, és közben nekem is meg kell tanulnom bízni az új helyzetben. Megpróbálom meggyőzni, hogy ez neki mennyire jó, közben pontosan tudom, milyen a változás. Neki minden új, más szabályok, nincs anya. Könnyes szemmel távoztam, miután végighallgattam a sírását. Azt éreztem, kegyetlen vagyok. Miféle ember tesz ilyet? Szinte el sem köszöntem, és az ajtó becsukódott. A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Könnyebbé szerettem volna tenni, hogy a legmegfelelőbben induljon el, melyre kaptam segítséget is, hogy mindenkinek a „legjobb” legyen.
De mi a megfelelő? Kinek jó ez? Hogyan lehet ezt jól csinálni? Mit kezdjünk az érzéseinkkel? Még mindig távolítjuk magunkat attól, ami van? Lehasítjuk, hogy pillanatnyilag könnyebb legyen?
Ez kísérte végig az életemet. A szituáció bekapcsolta bennem. Nem tanultam meg az érzéseimet kezelni, hogy mi van bennem, min megyek keresztül. Sokszor, mintha nem is érző lények lennénk. Azt hiszem, ez a folyamat amúgy is nehéz. Az elmúlt hónapom kérdései, hogy miért lettem ilyen „selejt”? Még mindig nem találom a megfelelő választ. Talán most lehetőséget kapok, hogy emlékezzek. Még mindig az vagyok, akinek semmi nem jó, aki újító, sok mindenhez nem tud asszisztálni. Bűnbak, a fekete bárány, a lázadó, a mumus anyuka, akinél az elavult rendszerek kiverik a biztosítékot.
Szóval oké, hogy mindenről a szülő tehet, de velük amúgy foglalkozik valaki? Vagy úgy egyáltalán foglalkozunk egymással? Vagy az érzéseikkel? Mi figyelembe vesszük a saját érzéseinket? Ha nem boldogulunk, veszünk igénybe segítséget, a lelkünk ápolása érdekében? Vagy azért, hogy egyáltalán tudjuk, mi történik bennünk? Vagy keresünk megoldást? Vagy tényleg jó minden, ahogy van?
Szenvedést látok sok helyen. Keserűséget, nehézségeket, erőltetett, megfeszített mosolyokat. Egymás okolását. Változásokat akarunk? Mindenki erről beszél. Itt az idő cselekedni, mind egyénileg, mind közösségileg. Félünk, hallgatunk? Megítélnek, megbélyegeznek? Engem is el lehet küldeni a melegebb éghajlatra, lehet velem konfrontálódni. Képes vagyok szembenézni azzal, ami van, még ha ebbe a saját árnyoldalaim is beletartoznak. Mindkét oldalnak lehet igaza. Már nem követem azt a trendet, hogy jobb elfojtani, soha nem kimondani, hallgatni.
Hányan is küzdünk ettől? Hányan betegedünk meg? Lenyeltük a könnyeket, melyeket mélyre ásunk, és talán már nem is könnyezünk? Ki tudom már mondani. És ebből van a legtöbb jelenlegi nehézségem, bűntudatom, szégyenem. A hangom hallatásából, a szavaim kimondásából. A hogyanon még mindig dolgozom. Harcolok és kitörök, mint egy vulkán, vagy tüzet okádok, mint egy sárkány. Transzgenerációs problémák kollektíven jönnek ki belőlem. Sokszor irányíthatatlan. Nem tudom már elfojtani, nem akarok már rá drogozni. Nem akarok ebbe belehalni.
Amikor először kinyitottam a szám, a részeg dühöngéseim kívül. Ja, igen, mert ehhez kellett innom. Sokszor az őszinteséghez, hogy kimondjam, ami van. Hogy legyen bátorságom. Hogy az lehessek, aki. Ma már nem úgy látom, hogy az alkohollal vagy függőségemmel kezdődött a probléma. Egyre inkább azt, hogy tünete volt sok-sok mögöttes dolognak, ami mélyre volt ásva. Szóval, amikor elkezdtem kimondani, egy három műszakos munkahelyem volt. Szinte tilos volt a túlórára nemet mondani, de volt életem a gyáron kívül. Ismertem már a határaimat, és tudtam, hogy szükségem van a saját időmre, a saját életemben, amikor nem a rendszert szolgálom ki. Remegtem, amikor kiálltam magamért, és azt mondtam, nekem ez sok, hogy elég. Vörösödött a fejem, eszméletlenül szégyelltem magam. Akkor telítődött bennem az elnyomás, hogy kihasználnak minket, hogy úgy tekintenek ránk, mint a robotokra. A gyári munka legnagyobb tanítása volt, hogy megmutatta nekem szimbolikusan a világunkat.
Feloldódott 33 év elnyomás, megfelelés, hogy sosem mertem kimondani, felvállalni, a hangomat hallatni. Tört ki belőlem, talán kifogásolható stílusban. A végén, mikor eljöttem, már csak együttérzés volt bennem a főnökség felé. Láttam azokat a frusztrációkat, megdolgozatlanságokat, amik rajtam és a többieken csattantak. Ők is a feladatukat látták el, ők is emberek. Láttam a felelősségüket, a nehézségeiket, a saját elnyomásaikat, amit talán ők sosem fognak, és amihez tovább nem akartam asszisztálni. Túl kicsi voltam, hogy egy gyárat megreformáljak, és ezzel nem voltam egyedül.
Sokat tanultam, hálám örökké kísérje a helyet, azokat az embereket. Minden embert, akivel az életem során találkoztam, minden olyan helyzetet, amit elém raktak. Ma már egyre inkább azt látom, hogy a történeteinkben sokan egyszerre hordozzuk az elszenvedett dolgokat és adjuk tovább azt, amit nem tudtunk feldolgozni. Ez az élet kicsit erről szól. Túl sok a változás. Tanulópálya ez mindenkinek. A régi elavult rendszerek és az új között egyensúlyt találni, vagy teljesen hátra hagyni. Ez a MI feladatunk.
Mit tudunk egyénileg hozzátenni, hogy más legyen? Csak jobb világot szeretnék. Tudjátok, milyen nehéz ezzel a forradalmisággal együtt élni? Lassan talán sikerül ezt is elfogadnom. Már nem megváltozni szeretnék, hanem önazonosan élni. Kiállni az értékek mellett, amelyeket szeretnék képviselni, és amelyek mindannyiunkban jelen vannak.
És most elvonulok a saját kis barlangomba, és arra koncentrálok, ami van. Ölellek benneteket.
Noya